– Hihíjj! Ez kell nekem! Jármű! Egy jár-mű! – A sűrű csöndbe úgy robbant raktármanónk kiáltása, hogy a begyespereskedő kis híján fölbukfencezett az ijedtségtől.

– Mi van?... Mi az?... Mit történt?... Mi kell? – Kumó a telefonkönyvet mutatta:

– Ez!

Csuricsőr, visszanyerve hanyag eleganciáját, egyetértően bólogatott:

– Mond valamit, szomszéd... mond valamit...

– Tü-tű... tü-tű... tü-tű... tü-tű... – hallották, miután föltárcsázták a motorszöszölő telefonszámát. – Tü-türelmet kérek, tülökfölhangolás folyik, tü-tű... tü-türelmet kérek... – A manó és szomszédja tátott szájjal (illetve csőrrel) figyelték a telefonkagylót.

– Dongó és Dongó Részvénytársaság! Parancsoljanak! – zúdult rájuk a motorszöszölő hangja a pillanatnyi tü-tűzszünetben.

A Sövényszögesítők Kamarazenekarának szelídlelkű csellistája és tanult barátja csak nehezen ocsúdtak föl megrendültségükből.

– Igen... egy já-ármű... e-egy... igen... – hebegett Kumó.

– Milyen célra, uram?! Bármilyenre, máris szállítja a Dongó és Dongó! Részletfizetési és adókedvezmény, és garancia, uram! Garrancíjja!

– Szolgálati célra... kutató expedícióhoz... medvekereséshez...

– Öhhö – hangzott a vonal túlfeléről –, öhhö. És milyen a medve? Jeges?

Kumó, teljesen visszanyerve raktármanói mivoltát, elmagyarázta a helyzetet.

– Uram – szólt Imánuel Dongó, a Dongó és Dongó Részvénytársaság társtulajdonosa –, értem. Meg lesz elégedve! Nálunk még nem volt reklamáció! Holnap reggelre megkapja a járművet! Ajánlom magamat, a viszontlátásra!

Dr. Csuricsőr irodájára talán még sosem hallott, iszonyú csönd borult.

A raktármanó fejében csak kavarogtak a bölcs fölmenők gondolatai, de semmi okosat nem tudott mondani. Bölcsen hallgatott.

Bódéházy Kumó a nap hátralevő részében szigorúan az expedícióra, a Szolgálatra koncentrált – összpontosított, figyelt –, vagyis készülődött.

A Nagy Manólexikonban föllapozta, és alaposan áttanulmányozta a Medvét. Mézet is csomagolt. Életmentésre! S még azon is elmélázott (mélázás –> lásd az 1. oldalt), hogy a medvék és a raktármanók vajon még miben hasonlítanak egymásra, lévén, hogy ő is nagyon kedvelte a virágok és a méhek ajándékát, vagyis hát a tőlük dézsmált mézet.

A konyhában, a verandán egyre gyűlt a sok csomag. Végre úgy érezte: mindent, amire szüksége lehet, becsomagolt. Leült, körülnézett. Csak a nagyobb bútorok, a csupasz falak maradtak. Elégedett volt. Kicsoszogott a ház elé, leült a padra. Még látta egy ideig a kápráztatóan vöröslő napot, mielőtt letűnt a messzeségben. A manó búcsúzkodott. Mintha örökre menne, próbálta begyűjteni, elraktározni az ismerős táj képeit házakkal, fákkal, bokrokkal. Nem szomorkodott. Tudta, egyszer úgyis eljön a Szolgálat, azért született, arra várt. De szelíd lelkének-szívének mindig kedves volt ez a hely. Ez volt az otthona.

Csuricsőr szomszéd szürke kabátját porolta, s mielőtt becsukta irodáját – mint mindig –, még átköszönt:

– Szép álmokat hozzon az éjjel!

– Se pert, se patvart – válaszolta Kumó, ahogy annyi-sok éven át –, szép álmokat!

„Talán Csuricsőrrel sem találkozom többé...” – Nézte, ahogy a redőny lecsapódik, de: „Vannak, akik jönnek, vannak akik mennek” – idézte valamely manó-szépszülőjét, és újfent rá kellett döbbennie, hogy a raktármanók – úgy nagyjából és általában – nem szűkölködnek a mély, sok bölcsességet rejtegető gondolatokban.

Észre sem vette az idő múlását. Bódéházára sötétség ereszkedett, csak a csillagok villództak, a hold ezüstje permetezett a toronymagas égről. Őket is köszöntötte, tőlük is búcsúzott.

Az éjszaka nyugodt volt. Álmában letisztultan hallotta Durmó Brumidor – a Gyöngyszemű – hangját:

– Kumó... Kumó... Bódéházy Kumó... segíts...

Imánuel Dongó, túl azon, hogy keresztcsíkos (sárga-fekete) munkaruhát hordott, igen színes egyéniség volt. És szavatartó.

Bódéházy Kumónak ezen a reggelen nem adatott meg a nyugodt ágyszélen-ülés, a maga elé bámulás, öröm a napfölkeltének. Álmába, ahol a gyöngyszemű medve kérte a segítségét, erélyes zaj, robaj keveredett. – Burumm... burumm... brumm- brumm... brrr... brrr... burumm- brumm!!!

Szelídlelkű csellistánk kiugrott az ágyából, miközben tovább szólt a brumm-burumm, s mintha az ajtót is ütemesen verték volna. Kicsit meglepetten – de nem riadtan – körülnézett. Ismerősnek tűnt a szoba, az ágy... de az a rengeteg csomag...?

– Kumó szomszéd! Kumó szomszéd!

Az ismerős hang magához térítette. Felébredt. – Az expedíció, a készülődés... Hát persze. – Kinyitotta háza ajtaját. Imánuel Dongó motorszöszölő és dr. Csuricsőr begyespereskedő lelkesen üdvözölték:

– Szép napunk legyen! Jó reggelt!

– Lesz, ha nem es', ha nem fúj! – válaszolt, de érezte, ez nem olyan reggel mint az eddigiek. Ez a Szolgálat kezdetének reggele!

Háza előtt ott állt a... – azon még sokáig és sokszor töprengett, hogy micsoda – jármű, amit Imánuel Dongó lelkes repdeséssel dédelgetett körül:

A kopter-medve – a könnyebbség kedvéért ezentúl medvekopter – békésen brummogott. Kicsit szőrös volt – sötét mustár színű (dijoni) –, piros MEVEMENTŐ és VÉSZ-MÉZ felirattal. Felületes szemlélődő talán ruháskosárnak vélhette a karosszériát, kerekei, szárnyai, propellerei ellenére – de Bódéházy Kumót nem zavarták az ilyen előítéletek. Ő egy gyönyörű, többfunkciós – értsd: több éltű – Medvementőt látott maga előtt. Sugárzó arccal fordult a Dongó és Dongó Rt. társtulajdonosa, Imánuel felé:

– Motorszöszölő uram! Le vagyok nyűgözve. Ez egy csoda!... És ketten készítették, egy éjszaka alatt?!

– Ketten? – A járműszerész hangjából döbbenettel vegyes csodálkozás hallatszott. – Kivel ketten, Bódéházy uram? Kivel?!

– Hát... A Dongó és Dongó-ból arra következtettem, hogy a társtulajdonosa is együtt dolgozik önnel – szabadkozott zavartan a raktármanó.

– Ja – húzta meg vállát a mester –, eredetileg Gazdasági Társaságot akartam alapítani, de nem volt megfelelő jelentkező. Kénytelen voltam magammal társulni, mert egyedül minden olyan nehézkes.

Bódéházy uram egy picit elmélázott. – Bizony, egyedül tényleg nehéz... – De túltette magát a dolgon, s örömmel járta körül csillogó-villogó, vadonatúj medvekopterét.

Csuricsőrön látszott, valami nagyon nyomja a bögyét. Járt-kelt gondterhelten, szürkén. Végül megszólalt:

– Kumó szomszéd... Arra gondoltam, hogy itt a nyár, alig vannak pörök, szabadságon is rég voltam... arra gondoltam...

– Bökje már ki, mire gondolt, szomszéd?!

– Hogy elkísérném a medvementésre! Talán még valami hasznomat is venné.

Manónk fejében kavarogtak a gondolatok, de nem talált semmit, ami tiltaná, hogy a Szolgálatban társa lehessen.

– Vigye a manó, azaz raktármanó! Jöjjön velem, ügyvéd uram!

A pakolással hamar végeztek. Kumó nagy szomorúságára majdnem mindent otthon kellett hagynia, mert a medvekoptert Dongó és Dongó nem teherszállításra tervezték (tervezte). Maradt a varrógép, a cserepes virágok, s még sok más hasznos dolog, amit a raktármanó nem szívesen nélkülözött volna az expedíció során. Csuricsőr csomagja egy szürke aktatáska, s egy kis helyigényű szürke, önműködő esernyő volt. Mindkettő szolidan hangsúlyozta gazdájuk eleganciáját.

Bódéházát beragyogták a kora délelőtti fények. Kumó és Csuricsőr urak meghatottan néztek körül. Vajon mikor jönnek vissza, ha visszajönnek egyáltalán?

A csöndes áhítatnak Imánuel Dongó vetett véget.

– Bódéházy uram! Ha minden kötél szakad, ha égen-földön nem találnának pótmézet a medvekopterbe – bár ami van benne, ezer járóföldre (egy jártány = 2 3/4 járóföld) elég... de ha ne adj' Isten... ha mégis... – nagy levegőt vett: – Megy ez a masina karamellával is! Egy rész karamella, egy rész tej, jól összekavarva – kiengedte magából a maradék szuszt –: ez Világszabadalom!

Kumó köszönetet mondott, elfordította a MEDVERADAR feliratú gombot, meghúzta az INDULJ kart, és hátradőlt. A medvekopter fölemelkedett, és lassan körözni kezdett. Jelzőfények jeleztek, mutatók mutattak, keresők kerestek, s mikor elcsitulva minden egy irányba mutatott, megindult a négyütemű brummogó. Néhány perc múlva Bódéháza tornyát is elnyelte a messzeség.

– Nincs más hátra, mint előre – idézte az Úti Bölcsességek Könyvéből egyik rokonát a csellista. – Tehát előre.

Bori – a fekete, csörgőlábú mackó – kicsit félrehúzódva a cifra, szőke Barbie-népségtől, barlangjában (egy nagy cipős dobozban) aludt. Tehette nyugodtan. Éjszaka lévén, aludt mindenki. Kutyák, mackók, ilyen-olyan, kicsi, közepes, nagy, sovány és pufi babák, a Bagyula-család (Rongyó nemzetség), Zsuzsókáék. Az égről lebámult a hold (lévén többek között az is a foglalkozása, hogy lebámuljon), s álmosan pislákoltak a csillagok, ahogy ez ilyen idő tájt illendő.

Az, az igazság, hogy este, lefekvés előtt Csenge – a szokásos rendezgetés, babafektetés közben – egy kicsit figyelmetlen volt, s Bori barlangja elé tette a nagy fabölcsőt, ami még nem lett volna baj, de ott is felejtette. Csorba Piri aludta benne az igazak álmát. (Bár egyszer már jó lenne tudni, hogy a nem igazak milyen álmot alusznak.) A fekete, csörgőlábú mackót a dolgok ilyetén alakulása nem zavarta. Ő, ha aludt, aludt. Nem is lett volna semmi gond, ha azok a bizonyos dolgok nem úgy alakulnak, ahogy...

Mint tudjuk, s bárki tudhatja, a talaj menti manók (sapkán vagy kabáton TMM) bárhol, bármikor megjelenhetnek, s beszélnek bele a vakvilágba. Nem csoda hát, hogy Durmó Brumidor – a Gyöngyszemű – szomorú története a manók száján hízott, alakult, akár egy népmese. Ki ezt, ki azt tudott. Zsongott a sok mendemondától (mit ne mondjak: medve mondától) a város, de valójában senki nem tudott semmit.

Boriéknak – hadd ne soroljam föl ismét Csenge egész udvartartását – sejtelmük sem volt az eseményekről. Élték életüket Csenge szigorú, de szerető-gondoskodó rendje szerint. A Bagyula-család (Rongyó nemzetség) tagjai – papa, mama és a gyerekek – kivételes helyzetben voltak, mint a királyságokban a hercegek, hercegnők. Az ő közelükben, velük majdnem egyenrangúként élt a fekete, csörgőlábú mackó is. Hogy az igazságon gazság ne essék, el kell mondanom: Csenge minden játékát, babáját egyformán szerette. Csak őket egy kicsit jobban. De nem csoda, mert a Rongyó-famíliát Apa varrta még régen, mikor Anya nem volt otthon, s ő olyan árvának érezte magát; Borit meg Prunkujéktól kapta, nem sokkal Rongyóék után. Valahonnan külföldről hozták, de hát ők majdnem mindig külföldön voltak (ami ajándék- és babakapás szempontjából nem volt rossz dolog).

A talaj menti manók szintén élték a maguk életét, át- és átjárva Csenge birodalmát is. Hol látszottak, hol nem, ki látta őket, ki nem, de igazából nem sokat törődtek egymással.

Tehát azon a bizonyos éjszakán, mikor Bori barlangja előtt maradt a bölcső, s éjszakai útjukat járták a TMM-ek, egyikük megbotlott, s a bölcső a mackó barlang-dobozának ütődött.

Bori – álmában – fölhorkant, krákogott, lehet, hogy mondott is valamit. A manók megtorpantak:

– Hallottad?

– Egy medve...

– Lehet, hogy ő az...? Az elfelejtett...?

Újabb hang nem jött, de a szuszogás folytatódott, a medve a barlangban volt. A manók tanácstalanul vártak.

– Mi nem tudunk segíteni... Mit tegyünk?

– Tudjátok, ki az illetékes!

– Persze, Bódéházy Kumó. Mi nem tehetünk semmit... Különben is, ne szólj szám, ahogy a fejről mondják, vagy miről... Menjünk.

Tették, amit mondtak. A szobát újra ellepte a csönd.

– Kumó... Kumó... Bódéházy Kumó... – motyogta Bori a félálomban hallott nevet. – Bódé... – és aludt tovább.

Messze, egy Lógodi utcai ház pincéjében Durmó Brumidor nem tudta, éjszaka van-e, vagy nappal, és hogy lesz-e neki még nappal egyáltalán.

– Bódéházy Kumó, hallasz-e engem? Segítesz-e nekem?

– Gyerekek! Figyeljetek ide! Mindenki, értetted, Csorba Piri?! Nem fogom kétszer elmondani, még a te kedvedért sem! Remélem, a reggeli mosakodás megvolt – igen, Zsezsi? –, fogmosás...? Gyorsan felöltöztök. Ha valakinek segítség kell, most szóljon, vagy kérjen meg egy nagyobbat. Csincsi, Piroska, Hófehérke, látom, nagyon ügyesek vagytok. Bori, Bori! Térj magadhoz, a többiek már rég megreggeliztek! Mindjárt mennem kell, és te még majdnem alszol! Tehát! Reggeli után tornaóra. Mindenkinek! Neked is, Dezső – fordult a nagy fülű elefánt felé –, és ne csak a füledet lengesd! Bagyula, te felelsz mindenért! Torna után szünet, egy kicsit játszhattok, utána olvasás, és tessék gyakorolni az írást is! De írás legyen, ne macskakaparás! Szép, tiszta, olvasható! Tízórai után szabadfoglalkozás, végül énekóra. Ha addigra nem érnék haza – persze közben ebédeltek –, egy kicsit kimehettek a kertbe. Bagyula, vigyázz, hogy rendesen öltözzenek... Váltócipő...! Arra is ügyelj. No, ha hazajöttem, mindent megbeszélünk, és matek. Szervusztok, szépségeim, vigyázzatok magatokra! – Azzal Csenge kiviharzott a szobából, mert édesanyja, Zsuzsóka, már türelmetlenkedett:

– Igyekezz, kicsikém, elkésel az iskolából.

– Megyek már, csak elrendeztem őket...

Nap mint nap így indult a reggel. Csenge soha nem hagyta rendetlenül a gyerekeket. – Ahol nagy a család, sok a teendő – szokta mondani, mint akinek a vállát súlyos terhek nyomják. De mindig beért időben az iskolába, hála édesanyjának, aki általában a harmadik csak még ezt-azt, ezért-azért visszamenést már nem engedélyezte. – Megvárnak a gyerekek, ne félj, Bagyula vigyáz, minden rendben lesz, indulás...

Akkorra már Csenge kezében-zsebében-táskájában volt a soros kivételezett, akit elvitt az iskolába. Néha még Csorba Pirit is bevitte, nehogy azt higgye az a rosszaság, hogy őt nem szereti, de emberelje meg magát, és jól viselkedjen, szégyent ne hozzon rá! Most azonban Csincsit, a szőke, hosszú hajú babát vette karjába:

– Gyere, kicsikém, ma te jössz velem!

A szoba elcsöndesült.

Csenge az iskolában igyekezett megbirkózni a sok tanulnivalóval: olvasással, írással, hogy otthon mindent pontosan elmondhasson, megtaníthasson a gyerekeknek. Néha eszébe jutott: boldogulnak-e nélküle, de annyira bízott bennük – főleg Bagyulában –, hogy igazán sohasem aggódott. A tanító nénik is gyakran érdeklődtek: megy otthon a tanítás, szorgalmasak a gyerekek? S ő olyankor nyugodtan mondhatta, hogy igen, igyekeznek, haladnak.

Ám arról, hogy mi történt éjszaka, s mi történik most a szobájában, még Csenge sem tudott semmit.

Amikor elkezdődött a számtanóra, otthon egy különös, brummogó, kicsit ruháskosárra emlékeztető, kerekes, propelleres, szárnyas, mustárszínű – sötét mustár (dijoni) – micsoda – mi már tudjuk: medvekopter – ért földet, vagyis szőnyeget, Bagyuláék, illetve Csenge egész udvartartásának csodálkozó-kérdő tekintetétől kísérve. Egy manó szállt ki a masinából. Sapkáján, kabátján semmilyen jel nem volt. Mindenki érezte, itt valami nagyon fontos dolognak kell lennie, ha egy nem-TMM érkezett hozzájuk. Bagyulában fölmerült: – Lehet, hogy raktármanó? Szinte hihetetlen! – Ám nem sok idő maradt a töprengésre. A manó, miután alaposan körülnézett, megszólalt:

– Jó napot kedves mindnyájuknak! Bódéházy Kumó – teljes nevemen Bódéházy Kummogó – vagyok, a Sövényszögesítők Kamarazenekarának csellószelídítője, amúgy raktármanó. Szomszédommal – mutatott a szürke eleganciába burkolt útitársára –, dr. Csuricsőr begyespereskedő urammal expedíciós úton vagyunk. Röviden: medvementő Szolgálatban!

Az udvartartás – Bagyulával az élen – azt hitte, mesevilágba került: hogy egy igazi raktármanó, hogy egy Bódéházy, hogy expedíció...!

Kumó nem sokat teketóriázott, nem hagyta eluralkodni a feléjük irányuló ámulatot, hanem a lényegre tért:

– Éjszaka jelzést kaptunk innen. Valaki néven szólított. Tudnak önök errefelé egy bezárt, elfelejtett medvéről?

Barbie-ék ekkorra fogták fel: – Jééé, raktármanó...!

Bori – a fekete, csörgőlábú mackó – a kobakját vakarta:

– Valami, valami nagyon halványan, mintha...

– Emlékszik valamire? Történt valami? – csapott le kérdéseivel Kumó. – Próbálja összeszedni a gondolatait!

– Éjszaka... Valakik mintha beszélgettek volna... de aludtam, vagy majdnem... És akkor... Amikor bemutatkozott, uram, már akkor úgy éreztem, hogy hallottam ezt a nevet valahol, de hol?... Igen! Éjszaka mondták a barlangom – bocsánat, a dobozom – előtt ezt a nevet: Bódéházy Kumó. Lehet, hogy megismételtem álmomban, de nem emlékszem... nem emlékszem.

A raktármanó fejében kezdett összeállni a kép: a TMM-ek, azok a locsi-fecsik – biztos ők hintették a rizsát! Téves hívásra jöttek! Gondolhatta volna, ilyen könnyű azért nem lehet egy mentés; a Szolgálat nehezebb feladatokra lett kitalálva.

Megköszönte a felvilágosítást, elbúcsúzott. Beült Csuricsőr mellé (aki addigra már befészkelődött a medvekopterbe aktatáskástól, esernyőstől), elfordította a MEDVERADAR gombot, és meghúzta az INDULJ kart.

Bagyula (a Rongyó nemzetségből) és Csenge egész udvartartása ámult döbbenettel figyelte, ahogy a ruháskosár-szerűség brummogva fölemelkedett és elröpült.

Mondanom sem kell, a világ nagyobbik felének fogalma sem volt arról, hogy mi történik a kisebbikben.

Zsuzsóka már napok óta lázban égett. Várta a találkozást rég látott, szerettet testvérével és családjával, akik hosszas külországi tartózkodás után érkeztek haza. Persze a nagy távolság nem jelenti, hogy eddig ne tudtak volna mindent, amit egymásról tudniuk kell, hisz' a levelek, a telefonálások rövidítették a messzeséget. Teca, Papó és Prunkuj azonban most végleg visszaköltöztek a Lógodi utcai lakásba. Prunkuj időközben kész fiatalember lett, s többek között azért is jöttek haza, hogy felsőfokú tanulmányait (magyarul: jó sokat fog tanulni) itthon kezdje el. De mint fentebb mondtam: a világ nagyobbik fele erről sem tudott, még a Gyöngyszemű sem, kiben nem is olyan rég éledt újra a remény, hogy szörnyű rabságából talán kiszabadulhat.

Az események gyorsan követték egymást:

-Csengéék az utolsó kicsöngetésre vártak;

-Rongyóék délutáni pihenőre készülődtek (Barbie-ék meg is jegyezték: talán pihenni kéne);

-Zsuzsókának szusszanásnyi ideje sem volt, csak teendői;

-Bódéházy Kumó és dr. Csuricsőr a medvekopterrel a budai vár körül köröztek, s a medveradaron figyelték az erősödő jelzéseket, míg

-Durmó Brumidor egyelőre csak a sűrű csöndet figyelte, kitartóan.

Bódéházy Kumó és jó szomszédja, Csuricsőr doktor lélegzetvisszafojtva figyelték a medveradart. A kivilágosodó térkép a budai vár nyugati lejtőjét mutatta.

– Ha nem csalnak a műszerek, márpedig biztosan nem csalnak (áldassék a neved, Dongó és Dongó), jó nyomon vagyunk! – lelkendezett a raktármanó.

– A tények. Szigorúan csak a tények. Azok számítanak, szomszéd. Bízzunk, de azért tartsuk szárazon a puskaport – szólt Csuricsőr fojtott hangon, s Kumó majdnem elmélázott: lehetséges lenne, hogy szomszédja felmenői között is voltak raktármanók? Ám hamar észbekapott: – Most nem az elmélkedések idejét éljük – ez is ragyogó, még ilyenkor is, amikor visszafogja magát! –, hanem a tettekét. Összetette két kezét:

– Hála a Magasságos Jó Manónak, aki segít minket, Csuricsőr uram: medvét jelez a masina! Olyan biztos ez, mint Bódéházán esténként a naplemente. – S szinte a mondottakat igazolandó, a hangszóróból a gyöngyszemű mackó segélykérő hangja szólalt meg, érthetően, majdnem úgy, mintha mellettük mondaná:

– Szabadíts ki, Bódéházy Kumó! Ments meg engem!

A műszerek lámpái őrülten villogtak, ahogy a medvekopter besuhant egy Lógodi utcai ház pinceablakán.

Zsuzsóka – túl az utolsó óra utáni kicsöngetésen – lelkendezve fogadta Csengét (nem nagy ügy, mindig is úgy fogadta, csak most egy kicsit még jobban).

– Kicsikém, képzeld, megérkeztek Tecáék! Megbeszéltük, hogy ma meglátogatjuk őket! Már alig várják, hogy lássák, mekkorát nőttél karácsony óta!

Csenge is nagyon szerette Tecáékat, főleg Prunkujt, a nagy unokabátyót, s alig várta, hogy induljanak, s kapjon valami jó külföldi cuccot, esetleg babát, vagy akármit – de az a lényeg, hogy bármit. Ment is gyorsan a gyerekekhez (túl azon, hogy reggel óta nem látta őket), nekik is elújságolni a nagy hírt.

– Szervusztok gyerekek! – szaladt be a szobába, s egy szemvillanással fölmérte, minden rendben, katasztrófa nem történt. – Mindenki jól van? Voltatok az udvaron, ettetek, pihentetek, tanultatok? Képzeljétek – mindenki figyel, ugye? –, megjöttek Prunkujék a repülőgéppel, most mondta anya, és megyünk látogatóba, hadd lássák, mekkorát nőttem, és biztosan kapok valami szép külföldi ajándékot – emlékszel, Pippi, Bori, titeket is ők hoztak, és milyen szerencsénk lett egymással –, lehet, hogy most is kapok egy babát, de azt még nem tudom, majd este ki fog derülni. Na most... hol is tartottam? Szóval, Rongyó, senkire semmi panasz? Beírhatjuk a piros pontokat, bebélyegezhetjük a tündéreket? Csiga, róka senkinek se jár? Örülök, kicsikéim, hogy ilyen jók voltatok... – s ez így ment még jó ideig, de arról, hogy napközben milyen furcsa dolgok történtek a gyerekszobában, senki sem beszélt.

A medvekopter leszállóhelyet keresett, ami elég nehéznek bizonyult az egymásra hordott-dobált limlomok, kacatok, dobozok között. Bódéházy uraméknak nagyon kellet figyelniük a landolásra. De technika ide, figyelem oda, mégis megtörtént a baj (szerencsére tragédia nem!), és lesodortak egy halom kartondobozt. S az egyikből – mit tesz Isten? – egy csomó játék, könyv hullott a földre.

Durmó Brumidor – a Gyöngyszemű –, az elfelejtett plüssmackó – sötét mustár színű (dijoni) – a fenekére huppant, egyenesen a medvekopterből kikászálódó Kumó és Csuricsőr elé.

Mindhárman megilletődötten nézték egymást, bár dr. Csuricsőr hanyag eleganciáján ez csak kevéssé ütött át.

Kumó törte meg a csendet.

– Nemde ön az elfelejtett? (Nem mintha nem látszana, de ez a hivatalos formula föltalálási esetekben, mert mindennek egyeznie kell a-tól z-ig, ahogy ezt felénk mondani szokták.) Név szerint: Durmó Brumidor (hívónév: Brumi, azaz Gyöngyszemű); fajtája: medve – ne vegye sértésnek, de muszáj: közönséges barnamedve –; anyaga: plüss; színe: mustár, egész pontosan sötét mustár (dijoni). Gondolom, eddig minden stimmel?

– Igen, uram, akarom mondani igen, tisztelt megmentő úr... – Szegény Brumi még nem tért magához a földindulásszerű szabadulás okozta lelki megrázkódtatásból. – Nem tudom, hogy megkérdezhetem-e, hogy talán ön-e... hogy Bódéházy Kumó úrhoz van szerencsém? – S csak úgy ragyogtatta gyöngyszemeit a raktármanóra.

Szelídlelkű csellistánk nem volt efféle beszédhez szokva, s bár a pince homályában nem látszott, talán még el is pirult.

– Kérem, Brumidor, hagyjuk az érzelgősséget. Én a hivatásomnak élek, ezért vagyok a világon, s nagyobb öröm, mint hogy szolgálatára lehetek valakinek, aki nehéz helyzetben van, számomra nem létezik.

Csuricsőr doktor – mintha Bódéháza főutcáján sétálva beszélgetnének, csak úgy mellesleg, megjegyezte:

– Az ön szerénységével, Kumó uram, még egy ibolya is hátránnyal venné fel a versenyt! Ami tény, az tény: ez egy nagyszerű mentőakció volt, mondjon bárki akármit – s újfent visszavonult szürkeségébe.

Ám az idő haladtával mindhárman érezni kezdték, hogy azért még nincs minden a helyén igazán, s ez elsősorban Kumónak okozott problémát.

– Kedves Brumidor barátom – ugye nem haragszik, ha így szólítom? –, nem érzi, hogy valami még nincs egészen rendjén?

– Kedves, tisztelt Bó... Manó úr, ilyen hosszú rabság után szabadulva, hogy őszinte legyek, azt sem tudom: fiú vagyok-e vagy lány... Mire gondol Bó... Ku... Raktármanóságod?

– Ne legyen már annyira megilletődve, mert még mi is zavarba jövünk a végén – mondta Kumó. – Arra gondoltam, hogy rendben van: kiszabadult a börtönből. Na de! Ezentúl itt fog lakni ebben a sötét pincében?! Ücsörög a fal mellett, figyeli az egereket, meg az erre vetődő tememéket? Mert – bár a személyi adatainál nem említettem –, Brumi barátom, maga mégis csak egy játékmedve. Nemde bár? S ha játékmedve, ami egyértelmű: akkor nem itt van a helye! Na! Ezen kell gondolkodni, hogy mi legyen a továbbiakban!

– Hát... ezen én nem gondolkodtam abban a hosszú rabságban, csak Prunkuj jutott néha eszembe...

– Prunkuj? Ki az a Prunkuj?

– Ő volt az én barátom, amikor még kisfiú volt... Aztán hirtelen megnőtt, nagyfiú lett, és azok már mégsem játszhatnak mackókkal, mert mit szólnának hozzá... És berakott egy dobozba, és... és elfelejtett...

– A nemjóját! – szakadt ki a begyespereskedőből a jogászhoz nem illő felháborodás. – A nemjóját! Csak úgy félredobta, mintha mi sem történt volna, mintha nem a legjobb barátok lettek volna addig?! A nemjóját!

– Hát, Csuricsőr uram, maga is tud még meglepetést szerezni – szólt Kumó –, de sajnos igaza van, innen nézve, a mai ismereteink szerint nem volt szép attól a Prunkujtól az a dobozosdi. De az már elmúlt. A doboz kiborult; látják, mennyi régen-fontos dolog hullott ki belőle? Így múlik el a világ dicsősége – s felvéve a földről egy könyvet, belelapozott... – Tessék, itt ez a vers:

– Azt hiszem, nem kell magyaráznom a lényeget. A felnőttség kirabolja az embert. Nem veszi észre a fontos dolgokat, mert neki már más a mérce. Itt ez a Három Sárga Vasalódeszka. Maguk szerint ott volt a pincében? – Csuricsőr doktor és Brumi mély hallgatásba burkolóztak. – Igen! Határozottan állítom: annak a kisfiúnak ott volt, és senki nem vehette el tőle, illetve, és itt van a kutya elásva – (szintén régi raktármanós megállapítás) –, csak saját maga! Ahogy telnek az évek, elkopik a gyerekség, képletesen szólva: eltűnnek a Vasalódeszkák... Mi meg próbálkozunk, hogy helyrehozzuk, amit még lehet.

– Én ismerem ezt a verset – szólt Brumi. – Papó, Prunkuj apukája írta, valamikor nagyon régen...

– Tehát a kör bezárult – szögezte le a raktármanó. Hátát a medvekopternek támasztva gondolataiba merült. A Gyöngyszemű és a begyespereskedő pisszenni sem mertek. – A kör bezárult... És a körből ki kell lépni...

Nem lenne méltányos hosszan ecsetelni a testvérek, sógorok és unokatestvérek hangulatát az esti találkozáskor. Szögezzük le: az öröm, a jókedv határtalan volt. Csenge a soros ajándékbabát pátyolgatta, s homlokán az összeszaladó ráncok jelezték, milyen nehéz egy új gyermeknek nevet találni.

– Meglátod, kicsikém, szép neved lesz, és hogy fognak otthon örülni a gyerekek! Ugye, Bori? (Ő volt az esti kivételezett, aki elkísérhette.)

Ahogy az új baba Borira nézett, látta, érezte: mostantól igazi családba tartozik.

Bori viszont alig látott valamit. Pedig annyira várta az estét, hogy találkozzon Prunkujékkal – nekik köszönhette Csengét –, s most mégis le-le csukódik a szeme, legyőzi az álmosság... Egyre halványultak a bútorok, Csengéék, az Új Baba – s eltűnt minden a valószínűtlen álomvilágban...

Eleinte nyugodtan feküdt, aztán hánykolódni kezdett. Szegény Új Baba aggódva figyelte, s már Csenge is gyanúsan nézegette, mi lehet vele.

A dolog egyszerű: Kumó kilépett a körből.

– Három... Sárga... Vasalódeszka... Három... Sárga... Vasalódeszka... A többi csak türelem kérdése... – A raktármanó magába zárkózva ült az egyik kartondobozon. – Három... Sárga... Vasalódeszka...

Csenge teljes figyelmével a hánykolódó Bori felé fordult:

– Beteg vagy, Borikám, rosszat álmodtál? – És simogatni kezdte a fekete mackó homlokát. Bori, mintha megnyugodott volna, halkan motyogni kezdett. Csenge és Új Baba figyeltek:

– Álmában beszél... mit mond...? Ez értelmetlen. Valami hámor... Dehogy hámor, három... Igen, és spárga... nem, nem spárga... sárga... Három... sárga... de még valami... Vala... valatateszma?! Ennek semmi értelme! Megvan: vasalódeszka... Borikám, te tényleg beteg lehetsz, ha három sárga vasalódeszkáról álmodsz...

– Mit mondtál, Csenge?! – kapta fel a fejét Prunkuj.

– Hát amit Bori motyogott álmában, valami három sárga vasalódeszkáról. – Most már az egész család Csengére, illetve Borira, illetve mindenki mindenkire figyelt.

– Csenge! Komolyan! Te honnan szeded ezt? – kérdezte Papó.

– Én nem tudom. Bori mondta.

Papón látszott, hogy valamit nagyon nem ért.

– Prunkuj, mikor voltál a pincében? Nem lehet, hogy odakeveredett az a verseskönyv? Több mint tíz éve eltűnt, és hiába keresem.

– Nem tudom, hova lett. A pincében...? Lehet... Tudod mit, egy kicsit körülnézek odalent... Úgyis le akartam vinni a nagybőröndöket, hogy ne a szekrény tetején álljanak. – Csenge kérte, hadd menjen le vele; Prunkuj, talán a versre emlékezve, beleegyezett.

Amikor kinyitották az ajtót, szinte megrémültek a látványtól. Dobozok, kacatok-vacakok, szerte-széjjel!

– Hát itt meg mi történt? – kiáltott fel Prunkuj. – Itt rendet kell csinálni, be se férnek a bőröndök! – S nekilátott a rámolásnak. Egyszer csak megdermedt:

– Atyaisten! Brumi! – Felemelte és arcához szorította a kopott, poros, gyöngyszemű kis játékmackót, az elfelejtettet. – Hogy tehettem veled ilyet...?

Csenge megilletődve nézte őket: a mustárszínű plüssmackót és Prunkujt, ahogy egymásra találtak, s arra gondolt, el tudná-e felejteni Rongyót, Borit, a többieket... De szerencsére nem kellett hosszan szomorkodnia, mert Prunkuj felé nyújtotta a mackót:

– Nem hinném, hogy jobb kezekbe kerülhetne, de nagyon vigyázz rá! Ő Durmó Brumidor... vagyis Brumi... a gyerekkorom.

Lehet, hogy Csenge a dolog lényegét nem értette, de az a mondat amolyan kölcsönadási szerződés-féle volt, s abban a pillanatban, ahogy magához ölelte a Gyöngyszeműt, minden másodlagosnak tűnt. Az a ruháskosárszerű, repülő izé is, az integető manóval, aktatáskás verébbel...

Prunkujnak eközben más kötötte le a figyelmét:

– Nézd, Csenge! Itt a könyv is... és a Három Sárga Vasalódeszkánál van nyitva! Vadászkutya legyek, ha értem... – Ám unokahúgát a vasalódeszkák rejtélye nem érdekelte...

Odafönt nagy volt a lelkesedés, mikor meglátták Brumit:

– Te jó ég!

– Hány évig volt a pincében?...

– Milyen megviselt szegény...

– Papókám! A könyv! Nézd, hol volt kinyitva...

A testvérek, sógorok fejüket csóválták. Hát még, amikor Csenge mesélni kezdett valami ruháskosárszerű, repülő izéről, integető manóról, aktatáskás verébről...

– Honnan szedi ez a gyerek...?

– Érdekes – mélázott Bódéházy Kumó, ahogy a magasból visszanézett. – Ezeknek is van valami manó beütésük. Vagy tememék vagy sem – de az biztos...

Brumit mindez nem érdekelte. Szabad volt, s pont a barátja (aki nagyon nagy fiú lett) találta meg. És itt ez a kislány, és milyen aranyos, nem a kopottságát, az öregségét nézi, hanem új barátot lát benne, meg ez a baba is, hogy arról a csörgőlábú, fekete mackóról ne is beszéljünk... És Prunkuj nem örökbe adta oda, csak felügyeletre, de ez már olyan bonyolult... – és a fáradtságtól, a sok izgalomtól elaludt Csenge ölében.

Bori örömteli gondolatai otthon jártak: a dobozát – bocsánat: barlangját – rendezte át kétmedvésre...

A nap már letűnt, mire a medvekopter Bódéházára érkezett. A raktármanó és a begyespereskedő röviden búcsúzkodtak:

– Szép álmokat hozzon az éjjel!

– Se pert, se patvart!

Bódéházy Kumó – teljes nevén Bódéházy Kummogó –, a Sövényszögesítők Kamarazenekarának csellószelídítője, kezében kedves hangszerével, leült, hátát háza falának támasztotta.

A lepihenő bódéháziakat azon az estén újra szelíd csellószó ringatta álomba.

[KEZDŐLAP]