Adventi koszorú



amikor fölébredtem
tudtam
bölcsebbnek kell lennem mint voltam este
bizony már meggyötört elégszer
ez a reggeli kényszer
hiszen annyiszor igazoltam
új napokon: az elmúltak bolondja voltam

szürkén jött ez a december
volt ilyen is olyan is nem egyszer
az ember elűzné várva a fényre
nem mintha megkopott volna advent
csak belesimult kétezer évbe
nehéz teher nekünk is
megváltónk szenvedése

kínlódom:
mit kezd velem a ködlő vasárnap
bogyókat szedek fáj a hátam
bevetem az ágyat
teát főzök kicsit megmelegítsen
formálgatom a verset
de valahogy olyan link minden

pénteken átfagytam a temetőben
bár alábbhagyott a szél
nap sütött a katafalkra
nyomorultul jelen volt a tél
fagyszilánkos dideregtem
ott voltál párszáz lépésre tőlem
de nem lehetett odamennem

hova forduljak felmentésért
gyújtsak-e gyertyát este
eljön ez a karácsony is
valaki mindig van ki az embert szeresse
lesz ki megérti érte élő a jászol
akit magunkban hordunk és átadunk
építsen Jézust a hiányból

*          *          *

Ez otthonom: sápadtka fények.
Nincs bóvli, talmi csillogás.
Annyi épp, hogy el ne tévedj.
Sötét az este, nincs varázs.

Hó hull, apró porszemekkel
– ablakhoz tapadva nézem –.
Megfelezve már december.
Mit visz, hozott ez évem:

Elégiát és balladát?
Idillel nem kényeztetett.
Közel hajolnál, hallanád,
visszhangzom nincs-lélegzeted.

Itthon vagyok, jól fűtenek.
Van fiam és van lányom is.
Lehetnék jobban tán, lehet...
Szidom világom, áldom is.

Múltba nézek, rezignáltan:
Hány születés, mennyi ádvent.
Mi ég három gyertyalángban...
a negyedik mond-e áment?

*          *          *

aki szotyolát rág markába köpköd
aki ül mint a cementbe-öntött
kinek szemében vakfolt üresség
akin csak gázolnak reggelek az esték
akit kilök a HÉV az éjszakába
aki csak megy semerre mindhiába
ki nem tudja minek jön a holnap
akit rugdostak kinek papoltak
kinek jövőt ígértek szebbet
ki fölött minden perc élesebb lett
aki büdös akár a kurva élet
ugye ő is lát megszületni téged
a csendes éjben szépen ahogy írom
ahogy a Hold nézi a lyukas kátránypapíron

*          *          *

Nem kaptak szállást, csak a jószágok között.
Tehenek, birkák, csacsik nézték a szénába költözőt.

Jött a csillag, caplató királyok, pár pásztor:
Ő váltja meg a világot!

Aludt a gyermek.
Mit tudta szegény: egyetlen remény lett az-órán.
A barmok Isten-fiát leheltek,
s mellé szenderült a meggyötört zsidó lány.



[KEZDŐLAP]