2010. nyár
eső irodalmi lap
2010/2. Nyár
Fegyelmezett regény – szabad szerelmes versek
Birtalan Ferenc két új könyvéről
Egyszerre jelent meg Birtalan Ferenc két új könyve, a terjedelmesebb Versek regénye és a kis füzetnyi Szökőár után is hazatér a tenger. A szerző nem kötetpárnak tervezte őket, együttesük mégis többet mond egymás mellett olvasva, mint amennyit mondtak volna külön-külön. Sem műfajuk, sem témájuk nem azonos, még a szerzőjük sem egészen: a kisfüzetet Birtalan egy titokzatos Degan Alihastró-val jegyzi együtt.
A Versek regénye a költő Birtalan élete versekben és prózában elbeszélve: vegyes műfajú önéletrajz. Ritkaság a maga nemében: valószínűsíthetően első példája Dante Vita nuová-ja, amelyben az életéről szóló verseket megszólalásuk után közvetlenül, prózában elemzi. Kortárs magyar elődeként Szerdahelyi István Chantefable-ját említeném (1996), amelyben a költő az életfolyamba ágyazza be az eseményekről szóló, velük egy időben keletkezett verseket. A sort – az én ismeretem szerint – Makkai Ádám Az erő című kötete folytatja, melynek saját műfaji meghatározását adja az alcímben: „Szabálytalan önéletrajz versben és prózában” (2003). E mű szerkezetében filozófiai elmélkedések adják a prózai anyagot, és egy-egy bölcselkedést zár le egy-egy szonett. A hét évszázados szünet után különös gyorsasággal követik egymást ezek a rendhagyó műfajú önéletírások, jelezvén, hogy zaklatott korunk keresi az önkifejezést: szükségét érzi a tárgyilagos, hűvös leírásoknak, emellett igényli a kor érzelmi zárkózottságából való kitörést, a szubjektív megnyilvánulásokat is, mert a szerzők - korhangulat ide, objektivitás oda – érző lények.
Tovább...
Szepes Erika
|
2010. május
A Bárka olvasónaplója
Versek mögötti élet
Neves színházi ember írja valahol, hogy a bizottságnak a színészképzésre jelentkezők meghallgatása után egy-két hónappal kellene döntenie - s akikre minden felvételiztető emlékezik, azok jutnának be. Mert ők nyilván érdekes, különleges személyiségek, őket a közönség is megjegyezné, szeretné, s bemenne miattuk a színházba.
Birtalan Ferenc Versek regénye című könyvét lapozgatva jutott eszembe a fönti elgondolás. Ennek a közel háromszázötven oldalnak a történetei ugyanis iszonyatos erővel érintik meg az olvasót, s nehezednek rá. Birtalan szokatlan feladatra vállalkozott. Magyarázza a verseit. Pontosabban a költeményeiben hullámzó érzések háttértörténeteit írja meg. S mert végigverselte az életét, verseinek regénye tulajdonképpen az ő saját életregénye.
De előbb a múltat, a felvázolható családtörténetet veszi számba. Az öröklött szegénységet. Amikor anyai nagyanyja 1942-ben meghalt, a nagyapa késve, s csak levélben értesíti lányát, mert bélyegre is alig telt, nemhogy táviratra. Beszámol a temetésről, s arra kéri fiatalasszony-gyerekét, hogy a pénzt, amit az utazásra fordított volna, küldje el, mert húgainak még cipőjük sincs.
A könyv hátsó borítóján egy fénykép, amit kitelepítése előtt a szomszéd Görgey bácsi, a tábornok távoli rokona készített az öt Birtalan gyerekről: „Dohányszín ég. Vasárnap. / Illata harminchat év előtti nyárnak. / Mondani, csak mint népmesét lehet, / áll a sárga képen öt gyerek. / És délelőtt van, látni jól / lábak villannak ránctalan ruhák alól. / Simák az arcok, mindenütt remény, / s ha sárgultan, de ott lebeg a cipőkön a fény.” Ám a fényt egyre többször fedik árnyak: a cukorkaosztogató internált nem tér haza, a testvérek pedig, előbb a nagylány-nővér, majd a fiúk halnak sorra, szülésben, katonaságnál, villamosbalesetben, s aki legtovább él, az is korán megy el, „nyakára hold sarlója billen”. Egyedül marad a legkisebb a Népmeséből, de ez már modern népmese, amiből kikopott az igazság: csak a vágy maradt, a küzdelem, a próbatételek, a szorongás, és az „urbánus magány”. Szeretetből, szerelemből, hűségből, hűtlenségből, rengeteg gyászból, veszteségből és fenyegetettségből íródik ez az élet, ez a könyv, s persze költeményekből.
A verselgető fiút a gyárak világa szippantja magába, s bár az irodalom sugárútjain s szűk sikátoraiban is otthonosan mozog, a skatulyázás kikerülhetetlen: munkásköltő. A jelző persze jelentést szűkít, noha nem kellene, mert Birtalannak ez inkább többletet ad: a munkáslétet, a még inkább kiszolgáltatottak mindennapjait, lehetőségeit is ismeri: „nap óra perc / betéve tudom a rendet / egy vagyok a Gyárral / mikor a karmos óra csenget / és új és újabb évtized / vasszekrénybe zárva / betéve tudom a rendet / nap óra perc / bérszalagkokárda”; vagy „Neked élmény, nekem élet. / Tanúim megdagadt erek. / Te elmész és elmeséled. / Én maradok, s szégyenkezek.”
Lassan jönnek a kötetek, szinte kivárhatatlanul lassan. Negyvenéves, mikorra az első megjelenik - akkorra halott legjobb költőbarátja, az azóta elfeledett Verbőczy Antal, felesége éveit visszaszámlálják már az orvosok, Birtalant pedig két év múlva leszázalékolják a lakatos munkából. Betegség, a feleség halála, fia útkeresése, az új élet fölvillanó reménye, új asszony, új gyerek, új nyavalyák, új (panel)magány: „tíz emelet beton: életünk halálunk”.
Rokonszenves Birtalan társadalmi és politikai kérdésekben tanúsított józansága: élni kell, kompromisszumok árán is. Józanul nézni pedig nem az erkölcs szédítő magasából, hanem a hétköznapok realitásából lehet: „Anyu házfelügyelő volt. // Mai ismereteim szerint innentől kezdve már szégyellhetem magam: mert a Házfelügyelő a rendszer kiszolgálója, spionja stb. volt. // Innen két dolog lehetséges: vagy utánanézek - vajon tényleg...? -, vagy simán azt mondom: menjenek a halál faszára. A sok patyolat-tiszta, hablelkű, a sok igaz ember...”.
Apró történetek sorjáznak, miként bántotta meg őt borosan Lázár Ervin, s milyen biztatásokat és elutasításokat kapott lapszerkesztőktől, miféle szekértáborok közötti pingpongot tapasztalt meg irodalmi körökben. A rendszerváltásban való csalódása elemi; plebejus indulat írja a verset: „zsonglőrködő szóbohócok / a nemzeti klubban / tiborcék kezében sapka / össznépi kuss van / (...) / szánkban morzsányi sajt / csapatnyi róka zeng / lessük az őrült hangzavart / csend kéne végre csend”. Ha a csend, a megbékélés nem is adatik meg könnyen, a „csöppnyi lét” lázadása egyre inkább befelé figyelő beletörődéssé halkul Birtalan Ferenc költészetében: „A kis galamb az ablakon... / Én itt, s az Úr, ha erre lát, / úgy érzi: jó lett, jó ez a világ... / Töprengek kicsit... Ráhagyom.”
Birtalan Ferenc: Versek regénye. (Hungarovox Kiadó, Bp., 2010)
Jenei Gyula
|
2010. február
Budapest Bristol Irodalmi Folyóirat
Megélt utak
Szinte végeláthatatlan lépcsősort, Hetvenkét lépcsőt láthatunk Birtalan Ferenc legújabb verseskötetének címlapján. E borítón megjelenő kép nemcsak a könyv címének – Hetvenkét lépcső – szolgál pontos illusztrációjaként, hanem a verseket kötetté szervező erőt is vizualizálja. Az az út mutatkozik meg itt, mely hol a régmúlt gyermekkor emlékei közé repít (Jacola, Lakótelepi hajnal), hol a költő csepeli mindennapjaiba kalauzol (Szent Miklós napján, Fehér program), s melyen mint Pannon akadémián lehet sétálgatni vagy kicsit megállni a sarkon mérlegelve (Stefánia).
Ennek az időnként fájdalmas, időnként szívmelengető útnak legfőbb célja, hogy hazavezessen. Oda, ahol az ember a kincsét őrzi. E kincs a maga teljességében megélt életet jelenti, a kapott talentumokkal, lehetőségekkel való lehető legjobb sáfárkodást. Vagy miképp a kötet utószavában Nagy Dorka fogalmaz: „a lét kihasználtsága a kérdés, hogy hogyan tudunk élni azzal, amink van”. Tehát magában az emberben a legpontosabb önmegismerésben, a legteljesebb én-feltárásban rejlik a végcél, azaz mindenre „felelni kell / nem érdekelve mit hisz el / mire biccent / felelni kell (Felelni mégis).
Birtalan Ferenc ezt több ízben köti valamilyen, emlékei közül felbukkanó konkrét helyhez (Lakótelepi hajnal, Logodi utca, Stefánia, Krúdy utca), mitikus terek valódi hálóját hozva létre így. Viszont ezekből is kiemelkedik a könyv címadó versében szereplő Logodi utca. Ez az a hely „ahová borral jöttek a verstárs-barátok / ahonnan világváltásra csalogattak a kocsmák / égig szökött a kurtítatlan álom / ahol bámultunk a lebukó napra / mint Tóth Árpád a rondellákon”. Kitüntetett, mitizált szerepét jól mutatja a mű mesei felütése: „hol volt hol nem volt volt a Logodi utca „, mely sor folyamatosan rövidülve – mintegy a meséből, az emlékek síkjáról a jelen valóságáig átvezetően – minden strófa elején visszatér. Sőt a záró versszakban, a szöveg mához legközelebb eső részében kétszer is megjelenik: „az a volt Logodi utca” és „volt Logodi utca”. Ez a gesztus többszörös funkcióval bír, részint visszavonhatatlanul hangsúlyos szimbólummá teszi a Logodi utcát, részint, a második említéssel megágyaz az utolsó sornak („az a hetvenkét lépcső a lakásig”), mely magába sűríti a lényeget, a kincsig vezető utat.
De lehetséges-e végére érni ennek az útnak, eljutni a kincsig? Látszólag nem, ahogy a Nem fogok hazajutni című versben olvashatjuk: „éreztem kiver a víz / innen már nem fogok hazajutni sosem”. Ugyanakkor erre a fojtogatóan nyomasztó gondolatra már az idézett mű is kettős feloldást ad. A citált sorok ugyanis az álom síkjába helyezettek, s az ébredés utáni valóságban elhangzik a megnyugtató „hazajöttem”. Az élet, az élet teljességének, a boldogság igenlésének megnyilvánulása ez. Egyúttal magában hordja az ettől megfosztó elmúlással való szembenézést és dacolást is.
A szembeszálláshoz – bár „nehéz szembenézni a szörnnyel” – Birtalannak két támasza van. Az egyik a szerelem, ami ha elfogy: „nincsenek érveid a tavasz mellett / beleizzaszt a sötétségbe / a nemléttől való iszony” (Hívnak a tengerek). Épp ezért őrzi dédelgetve, s énekli meg több ciklusban is szerelmét, ki elé „sallangos verseket szór”, törölgeti a városra hasonlító arca „bánat-patakjait”. Vagy csak elérhetetlenül vágyakozik utána: „jó lenne lehetnék az ágyad / simogatna szuszogásod / jó lenne bármi lenni nálad / néma perc lenni hiányod” (Hüpp-hüpp).
Másik támasza a versírás, a költészet. Ennek fontosságát a kötet végére került, ars poetica szerű versében, a Mesélni kell-ben fejti ki: „Túl a sokadik ezeregy éjszakán, kellenek a könnyeztető mesék. / Mesélni kell.”. Igaz ez a mesélés – ami egyben kísérlet a megmenthetetlenül személyes dolgok megmentésére is – nem könnyű. Hiszen „a jó sorok világgá mentek” (Keddváró), ám a szerző vállalja a nehézségeket: „Míg lehet, még elkuporgok / a verssel, mint más arannyal.” (Írogatsz, kérdezik) tudva, hogy „mindig kerül pár sanda rím” (Tél után).
Bár ezek a rímek a legkevésbé sem sandák. Birtalan versei hol forrás-tisztaságú dalformákba, hol pedig a gondolatok, érzelmek ritmusát hűen tükröző szabadversekbe öntöttek. Írásai persze nem mentesek a fricskától, a fanyar (ön)iróniától és a kemény társadalomkritikától (Létellenőr) sem. Nemhiába zárja sorait Nagy Dorka az utószóban azzal, hogy Birtalan Ferenc „könyvének nem csupán az irodalmi piedesztálon, hanem leginkább a mi polcunk a helye”.
Marik Álmos
|
2009. november 11.
Ezredvég
Csepeli verstánc
Birtalan Ferenc Viszonylag minden című kötetének alcíme Tsepeli gavotte. A gavotte 2/4-es élénk, francia tánc. A XVI. században figurás csoporttánc volt, szerelmi pantomim-betéttel és a végén általános csókolódzással. A gavotte az egyetlen udvari tánc, amelyet a francia forradalom után a polgárság is megtartott. Ekkor virtuóz lépések nélkül, egyenletesen pattogó ritmusban táncolták.
Ez a pattogó ritmus, lüktető kopogás ad alapot a címadó versnek, a Tsepeli gavotte-nak. Itt olvashatjuk a következő sorokat: „ klapanciázok kín a rím / kegyedék nem a híveim” Abban bízom, hogy egyre többen leszünk Birtalan Ferenc hívei, s a még bizonytalankodókat is meggyőzi e kötet.
Birtalan Ferenc bekapcsolódott Csepel irodalmi körtáncába, aztán pedig egy olyan országos társastánckörbe, a Dunatükörbe, amelynek szerkesztési középpontja szintén Csepel.
A Viszonylag minden című kötet versei nagyobbrészt már szerepelnek a Birtalan kötetek valamelyikében, de a versek olyan építőkövek, amelyekből új várat, új mondanivalójú művet lehet építeni. Ezek a versek egyébként is már régen egy kötetbe hívták egymást. Birtalan Ferenc 14 éve él Csepelen, ezalatt két fészket rendezett be magának, családjának, ezt vázolja a kötet első két fejezete, a Martinovics utcai képeslap és a Kilátás a hetedikről. A Csepelégia című vers alkalmas arra, hogy kitapintsuk Birtalan költői vénáját. „A ház amelyben most lakom / éltem nyugati felén / túl rosszemlékű gyárakon / már eltűnésremény”. S mi még a ház, írja: „csak pillafény csak buksi csönd”. Árulkodó metaforák. Eltűnésremény – írja, mint nagy ívű fénycsóva, bevilágítja a birtalani költészet tájait, s nemcsak Csepelt, amire ráismerek, persze, hisz a költőnek nem megismertetni, hanem ráismertetni kell. Birtalannak megvannak ehhez az eszközei. „Hol a vers mit fűbe írtam” írja a Kertversben, abban a versben, ami megmarad, Az elhagyott ház, az Anyavers, apásan című versekkel együtt, mert időálló üzenetük van. Ide kívánkozik még a Paneltár, azon versek közé, amelyekben a valóság objektív rajza fontosabb, mint a lírai alany folyamatos jelenléte. Mégis a legtöbb versben itt lélegzik mellettünk a rezignált lírikus. Ilyen a Kiszámolásig, s a társtemető, társbúcsúztató versek: Manír, Tovább, Ahogy a varjak.
Közlendőjét több versében az egyenes vonalú szerkesztés, leíró tárgyiasság jellemzi, ahol epikus cselekményszállal rögzíti a valóságot. Ilyen az Aladdin, a Kapu, és a Randi, amely így zárul: „Velence minket így fogad. / Ringunk a Rialto alatt. / Csomagolom az álmokat. / Mára még Csepel, Pest marad.”
Plasztikus látványrögzítés, profán mágia, a Szépítő vers című versben: „A tarkót sütő napsugár /szinte altat. / Egyszerű minden. / Benne a mindben, valahol Isten is hallgat.”
Ellentételező szerkesztéssel formálja a Még tart az éjszaka, Fekete divatkabát, a Gyere öltözzünk című verseket, ez utóbbi második strófája így hangzik: „látom te is vívódsz a ninccsel / alkudnál érzed vesztedet / de sok ócskaság bilincsel / szűkölsz elszökni nem lehet”.
A személyes mozzanatok feloldódnak-e a közösségiben? – kérdezhetnénk. Igen, példa erre a Jobbra át című kötetnyitó vers, ahol eszköztelen, már-már érdes prózaisággal írja: „Istenem átírtunk itt már annyi dolgot / kis hülye költő dúdolgatok vigyorgok”. Vagy az Új év zárósorai: „Béke lesz egyszer e dúlt hazában, / Ébred a kuruc-labancos állam, / És végre együtt, egyet akarhat: / Embernek lenni. És úgy magyarnak.”
Üssük fel a Bédekker című harmadik fejezetet, annak is egyik kiemelkedő versét, címe Szentjeit a HÉV, ahol a következő sorokra bukkanhatunk: „Rossz gyárak lent a parton, / döglött daruk, tehertelenség, / penészes kötény, ahogy ott feledték, / kik nincsenek.” Tehertelenség, írja. Kell-e nagyobb teher, mint ez a tehertelenség? Bravúros, gnomikus tömörségű felismerés.
Magányversek is sorakoznak: a Patchwork, Szigorú hóra, Mantra, A víztoronynál, szerencsére nem olyan számban és súllyal, hogy a költő az „önsajnálat Herkulesei” közé legyen sorolható (meghatározás Határ Győzőtől).
Önmegszólító jellegű potréversek már az első két fejezetben is találhatók: Útleírás, Kiszámolásig, Tovább, Kapu, Zenede, majd a harmadik fejezetben az Emléksor. Az Emlékműre című versben a költői hang szokatlanul nyers, már-már provokatív, a köznapi nyelvet a maga pongyolaságában emeli a versbe. Idézem a még idézhetőt: „Én meg csak szomorú vagyok, zúg a fejem. / Nekem ne szarjon galamb az emlékművemen.” De ide sorolható a Sétány, nekem és a Minap is, ahol így ír: „ízlelgetem / jó borász így ha kóstól / nem nyelem le / az ég van nyelvemen csillagostól”.
Hasonlóképp, én is ízlelgetem a Viszonylag minden című kötet verseit. Birtalan költészete hiteles, csendesen, mélyen s olykor sötéten hullámzó versfolyam, mely a táncos örvényekben forgolódva sem téveszti komoly célját. E kötet az érthetőség keretein belül – mentesen minden sejtetős-ködös fogalmazástól – a zenére könnyező-vérző többrétegű versszövettel mutatja be a költő által meghódított tájat.
P. Papp Zoltán
|
2009. március 13.
Csepel
Tsepeli gavotte: válogatott verseskötet
A Munkásotthon Tamási Lajos Olvasó Munkásklubja február 24-én mutatta be Birtalan Ferenc Viszonylag minden (Tsepeli gavotte) című válogatott verseskötetét. Lengyel Géza, a klub vezetője köszöntötte a megjelent vendégeket, közöttük Kézdy György színművészt, Gyimesi László költőt, valamint Halász Imrét, kerületünk irodalmi életének jól ismert személyiségét.
Birtalan Ferenccel kapcsolatos emlékeiről először Halász Imre szólt. Felidézte, hogy 1985-ben találkozott először a költő verseivel. A művész első kötetéről „Új költő jelent meg a satupad mellől” címmel számolt be. A költő munkásságát Gyimesi László méltatta. Értékelése szerint „Birtalan Ferenc a legalanyibb közösségi költő, ám fordítva is igaz, a legközösségibb alanyi költő. Eddigi munkássága során úgy hódította meg költői világát, hogy azt nem csupán a maga számára tette áttekinthetővé, hanem minden olvasója, minden befogadója számára is. Költészetében nincs külön lírai és személyes én, nincs köznapi és esztétikai világkép. A létezés elemei az akkor történések és a kataklizmák egyaránt természetes egyszerűséggel válnak verssé, mint a népdalokban.” Egy másik tanulmányából: „Nem iskolák súlya préseli ki belőle a dalt. Ugyanakkor mindent tud, amit a magyar líra formában, nyelvben az utolsó fél évszázad során kikínlódott magából. Patyolattiszta, szigorú rendszerben hagyja megszületni a műveket. Minden egyes vers pontos, kerek, egész. Minden ciklus összefoglaló a megismert világ egy-egy szeletéből. A könyv maga pedig mint mű egész, tehát új minőség, könyörtelen összegzés az ezredforduló világának nyomorúságáról.” A költőtárs szerint „Birtalan Ferenc nagyon messzire jutott, de soha egy percig sem felejtette el, hogy honnan jött. Én ezért szeretem, szerintem jelentős költő, és nagyszerű ember. Ajánlom mindkét minőségében az olvasók szíves figyelmébe költészetét és válogatott kötetét.” A méltatást követően a megjelent mintegy negyven főnek Kézdy György és a szerző olvasott fel a kötet verseiből, az érdeklődők tetszésnyilvánítása mellett. Birtalan Ferenc lapunknak elmondta: „Kimondottan a csepeli verseimet gyűjtöttem egybe arról a tizennégy évről, amit a kötet lezárásáig itt éltem. Ezek a versek mind úgy születhettek meg, hogy Csepelen élek. Mindig is az életemről írtam, ez a kötet is arról szól. Alanyi költő lévén az a legfontosabb, ami körülvesz. Számomra Csepel rangját óriási mértékben emelte, hogy itt született a leányom, így vált otthonná. Csepel megérdemel annyit tőlem, hogy ezt a kötetet elkészítettem.” A mű a Hungarovox Bt. kiadásában jelent meg a csepeli önkormányzat és a Hevesi Gyula Alapítvány támogatásával, szerkesztője Birtalan Balázs, a borító Lieszovszky Veronika és Pereszlényi Helga munkája.
Mucsi Ferenc
|
2008. tavasz
Szépirodalmi Figyelő
2008. 5. szám
Mindennapi mítoszaink
Hét. Az egyik legösszetettebb jelentéssel bíró szám: hét nap alatt teremtetett a világ, hét a főbűnök és az erények száma, a mesékben sokszor hét próbát kell kiállnia a hősnek, hét akadályt kell legyőznie, s József Attilánál is előbukkan – „A hetedik te magad légy!” Birtalan Ferenc hetedik kötete, a Csak kékre lépj legalább annyira sokrétű, mint a hetes szám szimbolikája.
A könyv borítójának uralkodó színei a kék és vörös, meghatározó grafikai eleme pedig egy gyermekrajz. A rajz egy órafejű nagykanál-villa-kés-krumpli embert ábrázol, s ezzel pontos illusztrációját adja az Ugrató című versnek, amely a kötet címadó verse is egyben. A kép a gyermeki fantázia szürrealizmusával képes megjeleníteni a vers központi részét képező álomszerű-sámánisztikus mondókát, melyet egy kék köveken ugróiskolázó kisgyerek mormol. A mondóka utolsó sora („míg kék a kocka nincs halál”) nemcsak a vers megfejtéséhez ad kulcsot, hanem a kötet címét is értelmezi, ezáltal segítséget nyújtva az egész mű megértéséhez. Az idézett sor, miként a függőhíd két ponton támaszkodik, két pontba sűríti lényegét. Az egyik a míg-nincs kapcsolata, a másik a kék-halál ellentétpárja. Az előbbi az idő síkján mozog, az utóbbi reláció pedig a létezés és a szimbólumok síkján. Hiszen a halállal (ami a létezés határköve) szembeállított kék - a színszimbolika tradicionális színe, mely a transzcendenst, a végtelent és megfoghatatlant, az emberi vágyakat (boldogság, béke) szimbolizálja –hagyományos jelentései Birtalannál tovább mélyülnek, s itt – pont az oppozícióból eredően – komplex élet szimbólummá válik.
A fentiek fényében már egyértelműen kitetszik a címből – Csak kékre lépj – a szerző életigenlő boldogság, boldogulás utáni vágya. Ám mindez nem érhető el könnyen, ahogy a Kagyló című nyolcsorosban is olvasható: „Ismerjük a kagyló esetét a gyönggyel. / Egy sértő porszem és rengeteg könny kell.” S a szerző szövegeiben szembenéz a porszemek a könnyek és veszteségek sorával, ennek eredményeként a versek hangvétele sokszor szomorkás, melankolikus. Ugyanakkor a szövegekben megjelenik a szembenézésen túl a karakteres vélemény is e problémák kapcsán, mint például a Nyarat kapsz-ban: „Le van szarva az ősz, a rohadék, / s az ajtóm előtt toporgó halál is.”
Mindezt Birtalan Ferenc az esetek többségében a legegyszerűbb dolgokból, a leghétköznapibb történetmorzsákból indítja, mintha minden vershelyzet lenne a fürdőben való rádióhallgatástól, a szomszédból áthallatszó a furulyaszón vagy egy-egy séta emlékén, netán egy idejében fel nem vett telefonon át a lépcsőházban egy kellemetlen szomszéddal való összefutásig vagy épp egy lista aljára történő kerülésig, minden. S ez a minden-vershelyzet állapot a Hé, dalocská-ban ars poetica szerű állásfoglalássá válik.
Ennek az állásfoglalásnak illetve az élet összes apró mozzanatát verssé formáló magatartásnak az eredménye Birtalan költészetének mérhetetlen személyessége (ahogy Győri László írja a kötet utószavában: „nagyon személyes költészetet művel, annyira, hogy olvasója egy idő után gyűjtögetni kezdi a törmelékeket, összeállítani az életrajzát”). E személyesség ereje akkora, hogy mítoszteremtő erővel bír. Birtalan a legtermészetesebb, pózoktól mentes gesztusokkal rajzolja meg a hétköznapok apró mítoszait, s teszi ezt olyan tolakodásmentesen egyszerű formában, olyan hízelkedésnélküli szép sorokkal, hogy óhatatlanul személyessége ellenére a sajátunknak érezzük e hétköznapi mítoszokat. Birtalan tehát úgy teremti meg saját hétköznapi mítoszát, hogy egyúttal nekünk ajándékozza azt, ami ezáltal sajátunkká válik. Az ajándékozás mozzanatát erősíti a korábban már tárgyalt címe is a kötetnek: Csak kékre lépj – szerető-féltő gonddal súgott jótanács ez.
Marik Álmos
|
2008. ősz
Dunatükör
VII. évfolyam 3-4-5. szám
„Ma nyarat kapsz, úri a kedvem”
A Csak kékre lépj c. kötetről
Birtalan Ferenc hatodik verseskönyve kivételes alkotás a szerző egyre impozánsabbá épülő életművében. Az ezt megelőző két kötetben (Talpig fegyverszünetben – Saluton, 2006, A félnégyes barom – Hungarovox, 2007) a költő mintegy utolérte önmagát, kiküzdötte a neki régóta járó szabad pályát, a hallgatás hosszú évei után helyreállította a rendet, pótolta azon pótolnivalókat, amiket csak ő pótolhatott. Ez a könyv már az alkotás természetes lüktetésébe illeszkedve jelenhetett meg, s valóban az új termést, a legfrissebb gyümölcsöt takaríthatta be. A költő győzedelmeskedett az ellenséges (no jó, legyen csak közömbös) korszellemen, zavarba ejtő tisztasága úgy nyitott új horizontot, hogy valamennyien a magunk perspektívája szerint kereshetjük meg benne a helyünk. [...]
Tovább...
Gyimesi László
|
2008. november 7.
Csepel
„Couperin-dalok” a mai Csepelről
Birtalan Ferenc versei
Csepelnek az évezredek során sok arca volt! Már akkor is, amikor még nem is volt „Tsepel”, mivel itt, hol „A Duna mindent körbe vesz, / volt eddig bármi, vagy bármi lesz. / Gázlóin mikor épp ki kelt át, / jártak erre gepidák, a kelták...” S kis sztyeppei paripákon büszkén feszítő fejedelmek, a párducos Árpád s fia, Zoltán... és lovaikra felügyelő fejedelmi lovászok. Közülük a Gesta Hungarorum egyet is megnevez. Ő Tsepel!, „ki egy szigetet ajándékba kap” Anonymus által a történelemtől. S Ők, kik a törökök kiűzése után már nem a gázlón jöttek be a szigetre – az Istreből lett Duna (Dunau) hozta őket: földreéhes svábokat, s akiket aztán 1838-ban ugyancsak a Duna kergetett beljebb a mai Szent Imre tér környékére, oda, „ahol a HÉV megáll”;, miután – ismét egy versidézet – „Viszonylag minden csöndes itt / hazaringatta szentjeit”. S ahonnan a tér másik oldaláról kivehető a Táncsics Mihály úti református templom órája is, melynek „számjelzői jól látszanak / ám nincs mutatója, / mert hisz Őneki – mármint, aki az Örökidőt méri – végül is olyan mindegy, / jelzi vagy sem az elmúlást / egy óra itt lent.”
Sok ezer jeltelen óra telhetett el, míg a dunántúli promontori szőlőket művelő csepeli zsellérekből, felszabadított jobbágyokból – a fél ország idezúduló, kenyérre éhes nyomorultjaival együtt – rézöntő lett, martinász, esztergályos: bezárt gyárkapuk előtt munkáért kilincselő proli, proletár. Majd a félig valóság, félig legenda a „Vörös Csepel” évei jöttek, ahol nemcsak mellverő nagy dumák hangzottak el, de a szép emberi erőfeszítések eredményeként megélhette ez a „másfajta raj”, hogy „föld alá másznak a putrik / panelba bújt a XX. század.”
Így jött el fejedelmek, királyi lovászok, földesurak, tőkések, párttitkárok után az évezred utolsó évtizedében a „rendszerváltás”. Amit az 1993-ban a kerületbe költöző, háromkötetes költő, Birtalan Ferenc, a hajdani vasmunkás, így kicsit maga is az elsodort legenda részese, már ilyennek látott:
„...A Vörös Csepelt dudorászom / bár gyárkémények közel se távol / de van úgy hogy a költő / l’art pour l’art proletárul / szinte csak azért ne féljen / hogy nem fogunk pusztulni éhen / és lesz kenyér és persze munka / és a Váci út sem hagy magunkra...” S a vége: „különben mintha mi sem történt volna / jobbra át urak irány Európa”. Nem csak valami új remény, egy jobb élet-világ lehetősége szól hozzánk ebből a nyitóversből. Tréfa is bujkál benne, irónia, s kiérződik valami fájdalomféle is. Finoman árnyalt szomorúság a kötet első hangütése. E versek többnyire poénnal zártak, mégis hosszan el kell tűnődnünk elolvasásuk után. Ezek a versek már a 90-es évek utáni Csepelt idézik. A füst nélkülit, Lenin nélkülit, s ha nem is remény nélkülit, de olyant, hol „nincs mit mutogatni / víztornyunk típustervezett / ez nem Manhattan felhőkarcoló nincs / betontörpénk tizenöt emelet”. Birtalan Ferenc nyolcadik kötete most, a Hevesi Gyula Alapítvány és a csepeli önkormányzat támogatásával a Hungarovox Bt. kiadásában megjelent. Viszonylag minden (Tsepeli gavotte) című kötete napok óta itt van az asztalomon. Forgatom, ízlelgetem, sorait idézem. Sokan írtak már – versben is sokan! – erről a poros falucskából füstös ipari óriássá: várossá, majd a főváros kissé mostohájává nevelődött településről. Írtak hősi énekeket, ódákat, rapszódiákat, indulókat. De ilyen súlyos dolgokat is könnyedén kimondó, ősi francia páros paraszttáncból finom zeneművé formált dalokat, mint Birtalan, aligha. A gavotte alcím erre utal. Nyers paraszttánc lépések ezek Couprein s J. S. Bach húrjait felidézve: versek hangszerelve. A kötet legtöbb darabja szabályos rímes vers. Tartalmuk, zenéjük egy már „rosszemlékű, gyárakon túli” városnál is messzebbre viszi a tekintetünket. Mert úgy csepeli versek ezek, hogy egyúttal a mai magyar költészet kikerülhetetlen darabjai is. Emberi gondok, országos gondok mellett. Tele vannak meglepő fordulatokkal. „Életem nyugati felén” – mutatkozik be, miután túljutott az 50-en. A vers címe sem akármi: Csepel! És a vers műfaja is egyben: Csepelégia. Kossuth Lajos úti, VII. emeleti lakása magányában, hallgatva mosógépe álmosító zúgását, így dudorászgat: „Múlik a hét, a hónap / Lószar az élet: jó nagy. / Tartom magam még tartom / Élek, míg hagyja a Calgon.” Versei mögül egy-egy pillanatra kitekint Villon s Tandori. S akik többször is, hol fájón, hol kedvesen: Petőfi! És József Attila! Az Alföld, kékítővel 16 sorában mindketten jelen vannak. A „Mit nekem te zordon Kárpátoknak” Sándora a vers utolsó négy sorában már a „Mama” törékeny alakját sejteti. „Van asztalom, van lakásom. / Távol Soroksár, Kecskemét. / Hiányom van: sashiányom. / Kékítőt old a messzi ég.” Immár a gyárfüsttelen csepeli ég, mely alatt – túl családi tragédiákon, betegségeken – hál’isten már 15. éve élete egyre termékenyebb életét éli. Élje még sokáig!
Halász Imre
|
2008. tavasz
Ártér
„Könnyes egyszerűség”
A félnégyes barom Birtalan Ferenc hatodik kötete. A címlap hófehér, a felirat fekete. Felső kétharmadában elliptikus fénykép, rajta a költő, amint a zebra közepén áll, mögötte hosszú, üres út. A háttérben Hévállomás, víztorony, csepeli házak. A kemény fehér fedél teljes összhangban van a versekkel: előrevetíti és át is fogja a kötet tartalmát. Az úton áthaladó ember képe ez, a látszólag üres környezetben. Melyben valóság és emlékezés mélyen összefonódtak. A ciklusok nyitányán Lieszkovszky Veronika egy-egy fotója látható. A szokatlanul igényes képek nagyon különleges és fontos részét képezik a kötetnek, hiszen csakúgy, mint a versek, erőteljes, szakrális, élet és halál szimbólumaival operáló műalkotások, melyek külön elemzést érdemelnének.
A kötet címadó verse A félnégyes. Érdekes, hogy pont ez a vers van kiemelt szerepben, hiszen a többitől témájában, hangulatában talán a leginkább eltérő. Humoros, kedves, könnyed és elmosolyító. Egyedül önironikus hangvételében, a belső kétségek ábrázolásában és a csepeli környezet megjelenítésében hasonló a többihez. Más szövegeiben is gyakran piktúrákban mesél magáról, elcsemegézik egy-egy apró részleten, hol egy képeslapról, hol a kertből, hol valamelyik utcából, a Hévről vagy a Szent Imre téren sétálva szemléli a világ entitásait, s bennük önmagát.
A száz oldalas könyvben számtalanszor megnyilvánul a költő erősen hullámzó kapcsolata Istennel, ennek ismerete mindenképpen szükséges a mondanivaló mélyebb megértéséhez.
Jézusváró és Jézuselvesztő embernek tartom Birtalant, hiszen költészetében a kapcsolat mindkét pólusa, a bizalom, várakozás („várjuk az Isten gyermekét”, „ha kihuny a kocsmaablak, Úrjézus világít”) és a feladott-elveszett remények, a megharcoltság is jelenlévő tényezők. („mert nem tudok már istenül”, „mit akarsz tőlem Istenem”). Teljesen ambivalens ez az Istenkép, Istenhez viszonyulás, mint ahogyan a szeretet is az, a szerelem is az. Velem voltál, most egyedül vagyok. Várlak, de te nem jössz. Sosem vagy már itt kézzelfoghatóan. Ez a tényállás, ezzel néz szembe a költő és ez a dichotómia teszi bizonytalanná a jövőképet, melyben Isten képe összekapcsolódik a magánnyal („Magam vagyok, s talán az Isten.”). Ahogyan számára elveszett a szerelem, jogtalanul vették el boldogságát, ugyanúgy a hiába várás bizonyosságában lassan veszni látja a teremtőt, veszni látja az életet is.
A magányban teljes csend és élet összefonódása, mint az impresszionista festőknél és mégis egészen másképp. Milyen ellentétes ez a szó, csendélet...
...Hiszen ha csend van, akkor az sokszor élettelen, zárt, konstans. De mégis a csendnek teremtő ereje van. Csendben jönnek létre a legimpulzívabb gondolatok, legjobb ötletek, a csend nyújtja a legélesebb rálátást a világra. A legtöbb és legnagyobb csend pontosan a magányban érvényesül. Életének csendje ez a csend. „Ősi csend”, mely lehetőséget ad, hogy ezek a versek életre keljenek, zenéljenek, megtörjék a csendet, melyben születtek és születnek folyamatosan. Zajban nem születhet meg a csend szimfóniája, az a mélység, mely elemi erővel hat a dal- formájú versekben.
„nem maradt itt semmi senki
nincs kérdés nincs kinek felelni
én és én csak mi ketten
rám tört a csönd
a túsza lettem”
(Én és én)
A dalformán kívül a népiesség számos ponton tetten érhető Birtalan Ferenc verseiben, sőt, gyakorlatilag meghatározó jegy mely a szókincs és a toposzok által a versek jellegzetes témáiban, a megfogalmazás módjában realizálódik. Modern költészet, de manapság rendhagyó módon erősen érezhető benne a felvilágosodás és a romantika tájköltészete is. A természetet költői tárgyként értelmezi, számos motívumot beemel a versekbe. De a táj, mint kompozíció és díszlet is funkcionál, hasonlóan, mint a fiziko-teológiában. A táj egyéni arculata, mely a saját lelkiállapot tükre, a negatív festés eszközével jut nála kifejezésre. Sokszínűség, misztika, teljes megadással együtt lélegzés, együtt élés a természettel.
Oszlopos tagja az erősen népies verseknek a Mese egy népmeséről is, mely az otthon széthullásának és a kényszerű felnőtté válás története. Az árvaságot nem lehet megszüntetni, nincs rá megoldás. Ez a pecsét mindig megmarad. „Volt egy család, de most már nincsen. / Föloldódott, mint szappan a vízben, / s ha látszik valahol némi habja, / eltűnik az is, miért maradna?” A víz a lélek szabadsága. Ha mindenki, akit szeretett, feloldódik benne, majd eltűnik, végérvényesen megszűnik a szabadság. Ugyanez játszódik le A víztoronynál című versben. A víztoronyba zárva óriási mennyiségű víz van, egyedüli gömb, vagy hengerteste kimagaslik a házak, épületek közül. A költő is ekképpen egyedi, s mint a víz, be van zárva, körötte vas.
A kert-toposz is népi elem, már ősidők óta a lélek rezdüléseinek tükrözője. Az ókor óta létező kerttípusok mindig az adott művészettörténeti periódus világképének kifejezői voltak. A kötetben többféle kerttípus és kertfilozófia találkozik, keveredik. A Kertversben egyértelműen a sorskert-halálkert és a szerelem kertjének szintéziséről van szó:
„... az volt a kert hol mályva halt
az volt a kert hol rózsa nyílt
hogy egyszer majd betonba mard
íme: hogy halott versbe írd”
A letűnt boldogságot sirató versben érdemes megfigyelni a felsorakozó fák és virágok nyelvét, szimbólumrendszerét. Minden élő és illatozó növény a szerelemről, az intimitásról vall. A népi hagyomány szerint a füge, titkos szerelmet, az orgona édes életet, a meggyfa kimondhatatlan szerelmet, a boróka a kedves által érzett boldogságot, a mandulavirág az örök, izzó szerelmet, jelképezik. A fenyő, mint sötétzöld árny a sorstól való félelem szimbóluma, az írisz az ártatlanságé. Tehát e sok szépség, e színpompás virágok, tisztaság, nemesség mind léteztek a valaha volt kertben. A lélek mindent pontosan felidéz és megrajzol, mint egy mérnöki körző, hegyes fémtűjével a lapba szúródva, mindig ugyanabból a kiindulópontból indul el, kimetsz és megragad egy-egy részt a világból, de csak fél lábbal, a másik a papírba fúródott, nem mozdul. Egy pontból nem lehet gondozni a kertet, mozdulatlanul nem elérhető, s minden, ami szép és tiszta, ártatlan és jó, elpusztul, kiszárad.
Más versekben inkább a halálkert jelenik meg tisztán. A szerelem csak rejtve-lopva, mutatkozik ezekben, összekapcsolódva a költő által oly sokat használt tél-toposszal és a finoman köréje épült motívumrendszerrel:
„...havas a kert tavasz sehol
nem látni jelt csillag se hold
ébred a nap fém-tiszta ég
megindultak Heródesék”
(Lidérc)
„...Megyek, még őrzök ízeket,
keserűt, viszem nincsedet,
savanyút, őszi-nedveset.
Remeg a múló kert, remeg.”
(Holnap ha)
A tél köré Birtalan gazdag motívumrendszert épít melynek meghatározó elemei a fagy, hó, jég versről-versre helyet követelnek maguknak. A sorok között számos példát találni erre: „Zaklató hó”, „ma este fagy”, „fagyott álmokat”, „fagy: februármány/ havat karvalyzó tél zúg”, „utolsó teled alhatod”, „amottan tél”, „a kert havas”, „havas a kert”, „szívünkig fagy ne érjen”, „a hideg mélyen a csontokig hatol”, „a hideg elér a csontokig”, dől a világ rám, télre agyonnyom” , „odakintről vad tél ijeszt”, „jeges föld”„ide hol jégben ébredek”, „a fagy elér a csontokig”, és még hosszan sorolhatnám. A fehér, fémes, és hideg tél végtelenül uralkodik, fáj és nyomaszt, markánsan meghatározza a versek hangulatát.
További jellegzetes elemei is vannak azonban a sajátos mikrovilágnak, ezek szintén részei a kötet nagy részben ellentétes elemekre épülő, ezért erősen szimmetrikus erővonalainak: Ilyenek a jég–forróság, nap–csillagok ellentétei. Gyakori szereplők még a hold, föld, haza, Isten, halál, élet, évszakok, madarak, lepke, a négy elem, melyek kozmikussá tágítják a mondanivalót, melyek nagy távlatokat, messzi kapukat is megnyithatnak.
Fontos megemlékezni az álomszerűségről is. Arról a különös, misztikus világról, melyben félálomban, lét és nemlét határán íródtak a sorok. Örök menekülés ez a vágyakhoz, a valóság elől, a folyton üldöző-utolérő múlt elől – ”...vacak az éj és kín az ébredés / valamit nem érek el soha / persze mindig de valahogy mégsem / máskor majdnem meghalok / kicsit csupán soha nem egészen...” (Pár karcsapás) Az álmokat, transzcendenciát és a karma-tant együtt megjelenítve beszél az ember egyetemes, belső, tudat alatt mindenkiben meglévő létmagyarázatáról életfeladatáról és ennek kegyetlen végességéről Az álmok utolérnek c versben, mely akár a XXI. századi ember filozófiája is lehetne: „...amiért az álmok utolérnek s nem fogadják el hogy kimagyarázd / valamiért mindig vezekelni kell ha tetszik ha nem...”, „...s számlánkat nem mi fizetjük valaki más / a világnak egyensúlyban kell maradni nem lehet tartozás...”.
A tartozás kiegyenlítése a lelki társ elvesztése által történt de soha sem szűnt a vágy a szeretetre, szerelemre. A Szinte hallom és a Vezekeltem különösen húsbamaró versek. „te feszítettél keresztre”, „te vagy az egyetlen hiány”, „soha nem mondtam le rólad”, hangzik a mélyen őszinte vallomás. Itt nincsenek költői díszek, nem köntörfalazik, nem mesterkélt. Hiteles, hajszálpontos. A szeretett nő és a család elvesztése felett érzett fájdalom folyamatosan, több versben is Krisztus szenvedéséhez hasonló, de nem álszerényen kiteregetve, hanem magától értetődő, természetes belső-azonossággal, egyfajta rész-egész viszonyban állnak.
Birtalan verseiben „rögzítetlen kamera az emlékezet”. Élet-halál harc helyett halál-élet harcot vív, a halál van elől, a halál van felül. Minden sora egyszerű, tiszta, pontos és cizellálatlan. Nagyon erős és nagyon esendő. Bátor, egyenesen a saját szemébe, a te szemedbe néz. Magánya végtelen és vállalt magány. Egy külön evolúció létezője.
„ s botorkálunk számkivetettek
maradékai egy régi világnak
idevetve az új évezrednek”
(Bot)
Nagy Dorottya
|
2008. április 12.
Könyvesblog
Csak kékre lépj
Egy újonnan megjelenő kötettel kapcsolatban természetesen nem arról ítéljük meg az adott munkát, hogy milyen kivitelben jelenik az meg, de mégis, úgy érzem, kiváltképp fontos, hogy egy rendezett, összegyűjtött anyag a megfelelő körítéssel kerülhessen az olvasó kezébe. Számomra, a Csak kékre lépj című Birtalan Ferenc kötet, ahogy első ízben kezembe vettem, azonnal pozitív benyomást keltett. Egy szép kiadást tarthattam a kezemben.
Nem írok azzal semmi bántót, ha azt állítom; körülbelül tudtam, hogy mit fogok találni ebben a kötetben, ezekben a versekben. Birtalan Ferenc előző kötete, A félnégyes barom, mely 2007-ben látott napvilágot, már sok mindent megmutatott és előrevetített számomra lírájával kapcsolatban.
Legjellemzőbb vonása talán, ami az új kötetnek is az egyik szervező elve; az egyedüllét, és ennek módszeres bemutatása. A sokszor ironikus hangvételű szövegek központjában az én áll (Telefon), aki legtöbbször magára sújt, és közte és a bemutatott világ közt mindig valamiféle komoly ellentét feszül. Ebben a nosztalgiázó hangvételben magáról mesél itt is, és nem szégyelli felvállalni azokat a legalapvetőbb emberi vonásokat és tulajdonságokat, amitől ezek a hétköznapi témák hitelessé, értékelhetővé és élvezhetővé válnak. Azok a helyszínek, amiket felhasznál, beépít és megmutat, bármelyikünk életének színterei lehetnének (s valószínűleg azok is), így juthat közel az olvasóhoz. Nyelvében nem sokat változott az egy évvel ez előtti kötethez képest, pontosan kialakított nyelvezete van, s ilyen szempontból is változatos és sokszínű ez a könyv; első sorban talán a népdalszerű elemek tűnhetnek föl, azok a játékos, magyaros versek, amik ebben a kontextusban nem tűnnek avittnak (vagy csak elszórtan), és egy tájleírással vagy borgőzös este bemutatásával megtalálják helyüket a kötetben.
Sok esetben egyértelműen magát helyezi a középpontba, és így elmélkedik a világ monotóniáján, érthetetlenségén, máskor azonban maga mellé vesz valakit; és egy vitában, vagy egy probléma kibontásában jut el valamiféle felismerésig (Hé, dalocska!). Szintén nagyon jellemző vonása Birtalan Ferenc költészetének a vallásos hangnem, bizonyosfajta Isten-kép megjelenése, mely szintén sokszínű, hol vitázó, hol valamit kérő formában jelenik meg, de sosem annyira elvont, hogy érthetetlenné válna, inkább e világi dolgokat emel magasabb szintre; „Derül, mulat az angyalnép. / Ha hívnának, én felmennék. / Behúznám szárnyam, ülnék csak. / Sört innék, mit csak angyal kap.” (Zivatar)
Jó pár szövegben jelenik meg maga a versírás problémája vagy folyamata, s hogy ez milyen formákban ölt testet a költőben. Sok esetben egy tájkép rezdülésein keresztül metaforizálódnak a belső változások, és az élet lassú múlása is ezeken keresztül érzékelhető. Ezzel egy igencsak régi hagyományból merít Birtalan Ferenc, s annak ellenére, hogy sokan írtak már hasonló tematikájú szövegeket, mindenképp hitelesnek és letisztultnak, lényegre törőnek érzem e típusú szövegeit: „Köd és hó indul ellenünk, / inal a nyár, jött, kirabolt. / Néhány álom a mindenünk. / Nagy dolog, másunk úgyse volt.”
Az egyik legjelentősebb szövegnek a Szentjeit a HÉV című verset tartom, talán ez összegzi azokat a hétköznapi témákat, s az azokhoz használt nyelvet, mely annyira jellemzi Birtalan Ferencet. Egy bizonyosfajta rezignáció uralkodik a szövegen, mely mindent egyszerre kívülről mutat, de érezni lehet, hogy ennek a cirkuláló rendszernek maga az elbeszélő is tagja, sőt, talán mi magunk is. Nincsenek „nagy dolgok” – „Eső szemerkél, tél, nyár, mindegy. / Jegenyék futnak, messze visznek. / Kígyózöld vagonok hánynak / szigetedről egy más világnak. / Keserves ez.” Ez a költő által ismert világ, nem szépíti és nem akar ennél többet, inkább ezeket a mindennapi egyszerűségeket emeli verssé.
Szöllősi Mátyás
|
2007. ősz
eső irodalmi lap
Váratlanságok könyve
Szepes Erika tanulmánya
2007. július
PoLíSz
106. szám
Kedves Feri!
Köszönöm, hogy megtiszteltél az új köteteddel. Köszönöm, hogy megismerhettem a Félnégyest... Jó cím. Kemény, de helyénvaló. Aki naponta látja a félnégyest gondolhat bármit, akár ezt is...
Ezúttal nem szemezgettem, ahogy szoktam a verses kötetekben, hanem egy szuszra elolvastam a könyvet, ami szerintem egy összefüggő, szépen felépített elégia, amiben vitathatatlan érdemei vannak a szerkesztésnek is. Nekem úgy tűnik, hogy a „nagy utazással” kapcsolatosak ezek a gondolatok, amelyeket oly szépen, egyszerűen fogalmaztál meg. A készülődés, a búcsú, a maradóknak szóló üzenetek a Post Scriptum előtt komolyak, de nem önsajnálók. Vajon meddig lehet őt itt tartani a versben? Mondhatnám, hogy nem neked való még ez a téma, ha nem tudnék a költészet ifjú öregjeinek búcsújáról a világtól. Mert nem is kor kérdése ez, sokkal inkább az, hogy „ felértük-e kicsinységünk / értettük-e a világ minden / atomja itt hal ízeinkben”... És „nem lesz, ki helyettünk újra éljen”.
„A körön kívül” gyönyörű! Hangod komótos, dísztelen, veretesen koppannak a szavak, a strófát nem rafinált költői csavarok éltetik, hanem a minden élő által végigjárt, mondhatni triviális, de mégis örök és fontos, mert ebben a formában csakis általad kimondott gondolatok.
Az „épül a halálom” számomra döbbenetes ellentétpár. Az ilyenekért írunk, és olvasunk! Szelíden, alig észrevehetően megbújik benne a „Tavasz, neked van igazad! / Ne vissza, ne rám nézz: Fiamat szeresd! Lányomat!” – tartalom.
Tisztelem, ahogy magángolgotádat járod. Nem csábít a napi politika olcsó frázisaival elérhető, előre gyártott, megcsócsált, könnyű siker. Végig érzem, és szeretem, ahogy kordázod úri mód magad.
„Több remény kellene” – írod a „Veronika” versedben, de azt is, hogy „láttam amikor visszanéztem / magához szorította a kendőt”. Mert minden ellenére tudod és azzal kezded a kötetet is, hogy A világ szép. Szép, és nézni kell a jelenségeit... „fordulnék másfelé de hiába / nézni kell...” Rokonszenves, kemény, rendíthetetlen hitedet hallom amikor azt mondod, hogy a legkisebb fiú tévedett, hogy nem-romolni jobban nem lehet. Olyan tömény lírai tartalom ez a vers, hogy komoly erőfeszítést kíván a befogadótól a többletjelentés – sor és utalás felfejtése. De érdemes végigpásztázni a síkokat, és megérteni a mondanivalót, ami – nekünk, csakis nekünk szól, nem értheti sem olasz sem francia – a legnagyobbak közé emeli a balladát. Gyönyörű a Mártély, a Félek kinyitni. A Jézus hetedik szakasza számomra egy mai ember nagyszerű, önálló hitvallása, vers a versben, az egész pedig egy forródrót, egy egyéni antenna Istenhez. A Szív-koszorú óriási! Külön elemzést érdemel.
A P. S. rövidsége ellenére összegez, lezár, a könyv minden fontos mozzanata felvillan benne. Gratulálok!
Jól éreztem magam ezzel a könyvvel. Jó kézbe venni a külleme miatt is. Szép a matt kemény borító, kultúráltak, szépek a fotók. És egyszer csak azon kapom magam, hogy már olvasom megint, hogy idézni szeretném egyik-másik sorát, hogy látok benne valami újat megint, és elolvasom megint, megint...
Köszönöm ismét, hogy megtiszteltél vele.
Erdei Éva
|
2007. nyár
Spanyolnátha
Váratlanságok könyve
A félnégyes barom c. kötetről
Szitkozódó, polgárpukkasztó gesztusként ható cím, mit is várhatnánk utána? Polgárpukkasztó verseket. De már az első cím megállít: Varázsolok. Posztmodern várakozásaink szétfoszlóban, rögtön körénk sereglik gyerekkorunk összes varázslója: a hosszú süveges, ezüstcsillagokkal ékített, fekete köpenyű „igazi varázsló”, meg Óz, aki úgy volt a csodák csodája, hogy ráébresztette Dorothyt: való világa szebb, csodálatosabb – mert igazabb – az álombelinél, ami színes ugyan, de három bokázástól eltűnik. Birtalan varázslatában valami hasonló történik. A való életből magát idegenként kiesettnek érző, csak elriasztó jeleket észlelő költő világot varázsol magának, ami persze nem délibáb, sem Felhőkakukkvár, hanem egy szép, valódi világ, ha volna még olyan, amilyen nincsen. [...]
Tovább...
Szepes Erika tanulmánya
|
2007. április
Marad a dal...
Utószóféle egy mérföldkőre
Birtalan Ferenc jelentős költő, s mint ilyen: rendhagyó. Életműve töredezett, a nyilvánosság előtti évtizedeket a rejtőzés tizenöt éve követte, s most újra itt áll előttünk, a százszor kiérdemelt nap alatt. Talpig fegyverszünetben érkezett: ezzel a címmel gyűjtötte csokorba a hallgatás tornyában született költeményeit, adta ki a negyedik verseskötetét. Lezárta ezzel múltját, életműve lezárható részét, hogy új útra indulhasson.
Ötödik verskönyve, A félnégyes barom valójában a változó pálya nulladik kilométer-köve. Ahogy Borsos Miklós is értette: a méhen kívüli új létezés kezdete, megterhelve persze a születés előtti lét kilenchónapos (ezeréves) történéseivel, a szülés-születés páros kínjával. Zavarba ejtő, megkerülhetetlen alkotás. Valóban annyira gazdag a mai líra, hogy e mellett a nehézsúlyú életmű mellett mindeddig csaknem szótlanul mehetett el a hivatalos irodalomtudomány, az egymást ajnározó „egyetemes” ítészek serege? Nem tisztem eldönteni. Azt azonban tudom, hogy mulasztásuk, akaratlan vagy éppen nagyon is tervszerű figyelmetlenségük a rájuk figyelő, értő olvasók sokaságát fosztja meg egy mással nem pótolható irodalmi élménytől. Birtalan Ferenctől, a legalanyibb közösségi költőtől.
A félnégyes barom szerzője azon kevés kivételes költők egyike, akinek anyanyelve, egyetlen valódi nyelve a vers. Úgy költő, ahogy a madár madár – mondhatnám, ha nagy elődöm már nem használta volna másra ezt a fordulatot. Nem iskolák súlya préseli ki belőle a dalt, ugyanakkor mindent tud, amit a magyar líra formában-nyelvben az utolsó fél évszázad során kikínlódott magából. Ezeket az eredményeket is befogadva teremti meg önálló, rejtett verstanát. S ebben a patyolattiszta, szigorú rendszerben hagyja megszületni a műveket.
Minden egyes vers pontos, kerek egész: látlelet és diagnózis a világról. Minden ciklus összefoglaló a megismert világ egy-egy szeletéről. A könyv maga pedig, mint mű-egész, tehát új minőség, könyörtelen összegezés az ezredfordulós világ nyomorúságáról.
Azt állítottam, hogy Birtalan Ferenc a legalanyibb közösségi költő. Hogy is értem ezt? Aki végigolvasta a verseket, nem kíván magyarázatot. Aki szerény megjegyzéseimre támaszkodva kíván elmélyülni a könyvben, talán utólag egyetért velem: Birtalan Ferenc művészetében nincs külön belső és külső világ, mint ahogy nincs magánemberi vagy közemberi attitűd sem. Minden, ami történik, minden, ami van, az a költő legbensőbb énjének eseménye vagy állapota. A költői őszinteség (és a pontosság) alapvető feltétele ez a totális egység.
Birtalan Ferenc verselési technikája teljes mértékben része ennek a totális egységnek. Örömmel fedeztem fel a legbonyolultabb ritmusok töredékeit, az időmértékes és a hangsúlyos verselés fölényes összeolvasztásának eredményeit – mondjuk ugyanabban a versben az ambroziánus sor és a felező nyolcas sajátos házasságát –, a látszólagos szabad versekben az időmérték lázas lüktetését, a rímekben és anti-rímekben a kortárs zene átszivárgását. A költő minden eszközt alárendel az ön-kifejezésnek, így formai leleményei soha sem válnak öncélúvá. Kihasználja a számítógépes szövegszerkesztés lehetőségeit, de nem emeli őket a vers fölé. Él a szóalkotás újmódi leleményéveivel, de csak ott, ahol annak lényegi funkciója van. Igen! Erről szólni kell: Birtalan Ferenc szókészlete, mondatfűzése, példásan egyszerű nyelve a csiszolt ékkövek kemény szépségével hat. Semmi hebehurgya kifejezés, semmi pontatlanság, semmiféle hazugság sem terheli.
S ha ez igaz, szinte természetes, hogy a szerző korántsem jókedvű lírikus. A világ (a kívül-belül egy világ) beteg, súlyos beteg – korábbi egészséges évei sem bizonyultak többnek illúziónál. A szépség mindig mozzanat volt csupán, de olyan kivételes fontosságú mozzanat, amelytől csak ilyen fájdalmas versekben lehet elbúcsúzni, mint az Ítéletidő ciklus szembenéző-tisztázó költeményei, vagy a Veronika ciklus elkésett szerelmes versei. A Szív-koszorú hosszúversként is felfogható rapszódia-sora a költő új útjának e szempontból is legizgalmasabb bizonyítéka. Kiváló szubjektív ellenpontja Az álmok utolérnek ciklus (a valódi és az illuzórikus nemzedéki közösségélménytől búcsúzó) darabjainak.
A körön kívül létező, s ezzel világos fejjel szembenéző költő folyamatosan perli a világot, a világ-nagy metaforaként felfogott Istent; a kicsinyes, bugris környezetet éppúgy, mint önmaga meghaladott, régi lényét. Ez a folyamatos per a forrása annak a furcsa szomorúságnak, amely a búcsú bánatát ugyanúgy hordozza, mint a megújulás szemérmes reményét. Ennek a bonyolult érzés-egyvelegnek a legkézenfekvőbb megjelenési formája az annyiszor lesajnált, annyiszor kárhoztatott dal.
Marad tehát a dal, amelynek Birtalan Ferenc költői indulása óta a nagymestere. Marad a dal, mert egyszerűségében a legbonyolultabbat is kimondhatja, mert tisztasága kiveti magából az évezredes mocskot. Marad a dal, mert kiénekli belőlünk a Sátán salakját, egyesíti bennünk mindazt, ami összetartozik. Persze csak akkor, ha valódi, poklokat-megjárt költő szájából-szívéből bukik ki. Ha a lét ezernyi rezdülése úgy szervesül dallá, hogy kénytelenek vagyunk napestig nyelvünkön-szívünkön dédelgetni szövegét-dallamát. Mint Birtalan Ferenc versei esetében. Hiába hallgat a komp a kocsma zár, ha ezeket a dalokat dúdoljuk-dünnyögjük – akár félálomban is – magunk elé, biztosak lehetünk benne, hogy a komp holnap újra fogadja a zajongó átkelőket, s persze a kocsma is kinyit, feltétlenül.
Gyimesi László utószava
|
2007. január 26.
Csepel
LIX. évf. 3. szám
Csepeli költőbemutató az Írószövetségben
Kettős verseskönyv bemutató volt az Írószövetségben január 19-én. Egy csepeli és egy óbudai költő ismertette meg író és költőtársaival legújabb versgyűjteményét. A csepeli poéta, Birtalan Ferenc a Talpig fegyverszünetben, óbudai pályatársa, Gyimesi László az Óbuda, itt belül című kötetét ajánlotta a jelenlévők figyelmébe. Birtalan Ferenc bemutatásában segített a kissé lámpalázas Nagy Dorka bölcsészhallgató és mindkét költő verseit a Strófa Együttes tagjai zenélték és dalolták: Dara Vilmos, Silling Tibor és Tábi Tamás.
Igaza volt Nagy Dorkának, hogy a költő verseit magyarázni illetlenség, inkább olvasni kell, mégis érdemes volt meghallgatni egyrészt az egyetemista gondolatait Birtalan Ferenc költészetéről, másrészt a költő „illetlenségét”, hogyan készült a kötet. Megtudtuk, hogy azért „Talpig fegyverszünetben” a kötet címe, mert békességet szeretne végre, mert tűrhetetlennek tartja az ország megosztottságát, kettészakítottságát, hogy túl sokszor kell újratemetnünk, külön temetünk, külön ünneplünk, mert ömlik a féligazságok és hazugságok zuhataga. A nemzet skizofréniáját, pusztulását jelzi a címlapkép kettérepedt kopjafája, amelynek fotóját egy hajdúszoboszlói fotós, Lieszkovszky Veronika készítette. Azt is megtudtuk, hogy a korral járó előny a kései lefekvés, korai kelés, mert több időt enged a 61 éves költőnek a gondolkodásra, versírásra.
A kötet öt ciklusból áll, a költemények a 80-as évekből és a rendszerváltás idejéből valók. Megismerhetjük Birtalan pesszimista életérzését, fanyar humorát, ironikus, hol reménytelen, hol reménykedő világlátását, az élet nagy kérdéseit feszegető filozofikus gondolkodását. Istennel való kapcsolatáról szólva egy példával kezdte.
– Nagyobb tragédia nincs, mikor egy anya temeti gyermekét, mondta Birtalan. S azt kérdezte: – Miért vette el az Isten? Ez Isten magánügye, de a költő kérdezhet. Nem vagyok vallásos, de élni csak úgy lehet, ha azt hiszem, hogy van Isten. Arra a kérdésre, miért foglalkozik költészetében oly sokat a hallállal, elárulta: – Számomra minden a halálról szól, az egész életem.
Elgondolkodtató percei voltak az estnek, amikor meghallgattuk a Nem tudhatom című költeményét, amelyet Petőfi, József Attila és Radnóti emlékének szentelt Birtalan Ferenc: „Segesvár, Balatonszárszó, Abda... hol sírjaink domborulnak... / Hol domborulnak? / Innen, ebből az örökségből táplálkozva-növekedve, hiszem- / vallom magam magyarnak. Így vagyunk mi, így vagyunk ez az ország. Idetartozásunk elemi jog, nem szabad egymástól / elvitatni. Ne akarjunk magyarabbak lenni, mint a másik...”
Udvarhelyi András
|
2007. január
Szókimondó
XI. évf. 1. szám
Szoboszlói irodalmi esték
A rendezvénysorozat keretében Birtalan Ferenc költőt látta vendégül a városi könyvtár és Hajdúszoboszló verset kedvelő közönsége a Kovács Máté Városi Művelődési Központ és Könyvtár első emeleti olvasótermében. Az est házigazdája, Túri Borbála vezette végig a költő munkásságán az érdeklődőket.
(...)
Legújabb kötetében is a nyolcvanas években írt verseit adja közre, ezért érezzük közelinek őket az első kötetében megjelent verseihez. Munkásköltő – mondták kritikusai egykoron, holott lírájának minden kezdő cseppje népi, amit szüleitől és nagyszüleitől örökölhetett, melyet a városi rengetegben is meg tudott őrizni génjeiben. A város nyelve, nyelvhasználata aztán utat talált környezetére érzékeny lírához, ezért is mondhatták költészetét munkásköltészetnek. Valójában két költő hatott rá termékenyen: Petőfi és József Attila. Aztán ahogy teltek az évek, versei egyre intellektuálisabbak, egyre eredetibbek, megfontoltabbak, jelképesebbek, többrétegűek lettek. Olyan kiteljesedés ez, mely csak keveseknek adatott meg – Birtalan Ferencnek is talán megkésve. Egy másik sajátossága költészetének a történetiség, ez azonban nem mesélés, mint a Tarisznyában a tenger esetén, hanem asszociációk, a történésekhez belső lélektani, gondolati, érzelmi tartalmak párosulnak, és az idő sem függőlegesen, sem vízszintesen, sem párhuzamosan nem fut, csapong, mint a képzelet. S ettől teljesen egyéni szöveg lesz. Szöveg, prózai szöveg – itt műfaji sajátosságokat, stílusbeli sajátosságokat kell érteni, melynek szövetét valami fanyar ízből is szövi, melyen át meg átüt a remény, a „csakazért” is optimizmus.
Birtalan Ferenc hosszú ideig hallgatásra kényszerítette múzsáját. Nem döntött jól, könnyen kifuthat időből és térből egyaránt. S most, hogy ír bölcsen teszi, rárakott a mai líra, egyébként gazdag asztalára egy új ízt, amit nem koptatott meg a történelem. Várjuk új kötetét, melynek címe is különösséget sejtett: A félnégyes barom.
Vida Lajos
| |