Csatakép



Lepihentek a táborok,
holnapig nem fog folyni vér.
Összehordták a holtakat,
az ispotály elcsöndesült.

Pirkadjon, várja, aki él.
Mit számít kar, egy láb hiánya.
Jöjjön tavasz, múljon a tél.
Csak egy vacok, s legyen, ki várja,
ki hazaérhet, ki hazatér.

Fölébrednek, újra ágyú szól majd,
remeg a föld, az ég remeg.
Felhőkre könyökölve néznek
csodálkozón az istenek.
Szétdőlt szekerek, síró lovak.
Tudja ezt, ki hadba fog.
Múlnak az évek, minden szétrohad:
temetők, fejfák, oszlopok.

Egy ideig még azt mesélik:
a dicső, fényes, nagy csatát.
Unokák tátott szájjal nézik
kinek lábcsonkját,
kinek horpadt homlokát,
és vágyakoznak saját háborúra,
várják a saját emlékműveket.

Az istenek felhőkön könyökölnek.
Odalent porlad, készül a kereszt.



[KEZDŐLAP]