|
Sétány, nekem Ízleltem újabb utcaversem, ahogy a leendő birtalan sétányon mentem. Az ember meghal, mire felnő. Bizony elöntött a melegség, míg befedtek az árkádok. Erre nincsenek naplementék. Irigyeltem várbéli Árpádot, ahogy áll a mellvéd mellett, cirmos hangú gesztenyesorral. Szemei nyugatra figyelnek. Barátkozva a távolsehollal, ahol a fény a hegy mögé vész. Nagy kalaptól sejtelmes arca. Lesi Pasarét, Törökvész. Lapul a Lovas út alatta. Persze magamban pironkodtam: sétány, nekem? Még köz se. Kertekben nőszirom lobban, de a tavasz nem jön össze. Egy lejmos borra kért pár forintot, ha adnék. Nem adtam. Nem tudom mért. Pedig írva van: adassék. A rosszkedv nagy, ronda úr. Utóbb minden hiába. Én magamtól vagyok szarul. Égeti zsebem a bor ára. |