|
Szív-koszorú a lég jeges lebeg a templom hajója valahol alszik a tavasz ma itt csak tél lehet bűneit zsivány szelekbe gyónja Kodály Bárdos Hindemith vajon lejött-e Isten s ha nem hát miért nincsen itt azért hogy keserítsen tenor szelíd alt basszusok kint fázó villamos cikázik szívem megbúvik fél vacog és készülődik már a rög följutni koronáriáig marad-e jut-e mára álom persze még éjszakám ha van s ha nem leszek kinek hiányzom túrót eszik a cigány tadam * még tart az éjszaka fényei a hóról az ablakig verődnek ismerem őket álmok leszállópályáit szegélyezik míg hazatér a lélek mutatják az utat a pislákoló reménynek még tart az éjszaka csöndre szögezve hallgatok adják-veszik az álmokat kufár ördögök vagy épp az angyalok lányom a másik szobában szuszog szája nyitva egy picit mosoly fut át szemhéja alatt most szépet álmodik még tart az éjszaka de fűtenek már az automata pékek fölszállhasson illata a mindennapi kenyérnek valaki az utcán siet lépései fagyról csikorognak ő is valakije valakinek része a hajnali áldozatnak de még tart az éjszaka hallgatok feszítve csöndre várom a hajnalt a derengőt csak jönne már jönne * valami fellengzőset kellene írni éreztem kaptam jeleket persze meghökkentőt hogy így meg úgy s valaki biztosan gondomat viselte az igazság egyszerűbb más fáradtság légszomj félelem papírt köpő elektrokardiográf mutatja ez még a jelen muris oxigén-bajuszkötő fontoskodó és közömbös arcok sós-vizes flakonból lefutó cső ha Isten hagyja még kitartok darabnyi halott szívizom nincs akit átkozzak nincs miért leírom hát mert leírhatom lüktet remeg a koronaér * újra utcán a kéz formájú bot huszonnégy év után már nem te fogod gránátra fonódnak a görcsös ujjak markomba beleillik cirill betűk fogom a háborúkat 1914–1915 Oroszország körbefutó kopott levelek szúette faragott ág hányadik voltál ki elejtette melyik megfejthetetlen ki betakarózott a csendbe kiről nem szólnak a történetek mert nincs aki tudja nincsenek akik meséljenek hol a fa hol a faragó kéz hol a hazavágyás lövészárokban vacogó félsz hol aki elhozta ide messze a nagy hegyeken át hol kellett eleressze a makkos-leveles fát kik bújtatták míg a szú kidöglött belőle s kezedből kiverte az iszonyú rák törött volt amikor visszakaptam nem tehetsz róla évekig ide-oda raktam csak látni ne kelljen de lehet-e védekezni gennyedő romló sorsunk ellen háromszoros rézabroncsba fogtam friss pácolás lakk s pihent a sarokban esernyő sétabot mellett közeledve a századik évhez senkinek se kellett most újra utcán a kéz formájú bot meg-megállok mintha az időben rossz gerinc szív támaszkodok szuvas roppant huszadik század vajon használtak-e a leckék vagy terjednek tovább az árnyak s botorkálunk számkivetettek maradékai egy régi világnak idevetve az új évezrednek * talán egy kicsit már nyugodtabban talán kicsit halálabbra készen talán kicsit magamat megadtam talán félhalálban várok ébren mi többet veszíthetek a voltnál mi több amit hagyhatnék magamból mikor minden tavasz kirabolt már s fényem se szebbülhet már a naptól hát várok itt a nincsen hajnalán veríték hűti lázas homlokom tűnik mindenem szeretőm hazám és megmenteni magam nem tudom * mikor széthull a hónapok neve a történetek csomókban hevernek nincs amit várj a holnapoktól ne akard átjátszani Istenemre: ne hagyd a dolgukat a kóklerekre az ő szakmájuk az ámítás te agyad szakadó szitáján mi fönnmarad kutasd a maradék este egy-egy csillagát ha fényesedve vagy épp hunyóban föltűnik vedd törölgesd szép szavakkal egyszer tán még a reményt derengje vagy add föl tűnj a csendbe semmivé lesz minden semmivé ki írt verset csinált szobrokat dobd el a vésőt tolladat tedd le s nem volt értelme semminek se de jó volt s hiába minek tagadni születni lenni nem-maradni ennyire vagyunk jók ennyire |