Utánérzés



Mózes nagyapám az ezerkilencszáznegyvenes évek elején,
tehát mindenképpen születésem, negyvenöt előtt,
Budapestre jött, meglátogatni Sándort, egyetlen fiát.
Persze így e tény, önmagában nem érdekes,
hisz' születésem előtt, mesélték, Kőrispatakra visszament,
s az újrazárt határ mindennek véget vetett.
Mózes nagyapám mokány, alacsony, székely ember,
fekete kalapban, csizmásan-harisnyásan,
nem tudom, Pesten mennyi időt tölthetett:
ha mai eszemmel belegondolok, talán egy-két hetet.

De hát ma, ugyan miért is érdekes ez?
Talán ha két fotográfia, s emlékeim közt én, ki őrzöm.

Mostanában, a fogyó egészség miatt, ha tehetem,
koradélután sétára indulok, egy megszokott kört megyek,
dolgozzanak az izmaim, s szívjam a szénmonoxidot.
Megfigyeltem: ahogy lépegetek lassan a járdán,
(logikusan) igyekszem a szélén követni a jobbra tartsot.
Nos, Mózes nagyapám, ki nyilván génjeiben hordott,
s kiről, kik ismerték-látták, sokszor elmesélték:
Tata komótosan, mindig a szélén lépte a járdát.
Hát, ezzel hatvan évig nem sokat tudtam kezdeni,
de mostanában érzem, mindinkább szélre húz a lábam,
ahogy megyek (persze sportcipőben, farmergatyában),
mintha Kőrispatak felé, ahol nem éltem,
de ahová mindig visszavágytam.



[KEZDŐLAP]