Népmese



Testvéreimmel: Annussal, Sanyival, Jóskával és Lacival Dohányszín ég. Vasárnap.
Illata harminchat év előtti nyárnak.
Mondani csak mint népmesét lehet,
áll a sárga képen öt gyerek.
És délelőtt van, látni jól,
lábak villannak ránctalan ruhák alól.
Simák az arcok, mindenütt remény,
s ha sárgultan, de ott lebeg a cipőkön a fény.

Fehér ruhában, holdkarcsú Anna,
nővérem-anyám megfakult arca.
Az ölmelegkezű, ezerkilencszáznegyvennyolcban.
Három év, s már fekszik ágyamra holtan,
életem első halottja, minden!
És azóta tanulom: nincsen!
Azóta érzem súlyát a voltnak.
Ötvenegyben az istenek kiraboltak.

Titkokat őriz szemében,
családunk Ikarosza kalandozik az égen.
Ifjabb Birtalan Sándor arcán ki látja,
húszévesen hullik vissza a sárba,
földbe csobog, elfogy a vére.
Ötvennégy: géppisztoly éve.
Vaskoporsóján üvegablak.
Fölötte nagy, hideg felhők szaladnak.

Fogynak az arcok, a sor mögöttem.
Jön egy villamos hetvenötben,
– decembert reszket a sínek hossza –,
s a harmincnyolc éves Józsefet felosztja.
Fekszik – vére borítja – árván,
groteszk is legyen, egy József körúti járdán.
Karácsonyfás autók robognak.
A szél barna szemfödőt lobogtat.

S kinek sorsa rejtve, a képen
László áll, nyári szőkeségben,
és hajnalonként átoson
az álmoktól izzadt városon,
és tudja ő is, nincs kiút,
csillagok lesik az orgonás fiút,
ki jár alattuk, vértje nincsen,
nyakára hold sarlója billen.

Kezemben tartom, itt a jel,
ahogy mesékben lenni kell.
Rozzant talicska, benne csend,
hordom benne a végtelent.
A legkisebb fiúk dolga menni.
Ne gondolj Titokra, mese ez. Ennyi.
Nincs sárkány, lidérces este,
nincs hozzánk szegődő szerencse.

[KEZDŐLAP]