virágvasárnap
száz szomorú fehérrel





Nagypénteki elégia


Ma gyászos verset kéne írni,
szimbólumokban gazdagot,
arról, hogy meghal ember, Isten,
a földre délben éj borul.

Bánatos képek kellenének –
de szívpezsdítőn tűz a nap.
Gyönyörű tavasz! Drága, kék ég!
Ezt a verset is cseszhetem.





Furcsán szökken a pentameter-sor elő


Tóth Gyula vízvezeték-szerelő és bádogos.





Mert


         ágyba hozod jégbe hűtve
a likőrön átszűrt naplementét
mert rámutatok és fölismered
a Balatonba hullt zsiráftollat
mert magadhoz húzol és mesélsz
a piros csíkos hintalóról
ha szemöldököm fehéredő szálai közt
leszállópályát keres a halál





Az idei ősz


az idei ősz legyen a tiéd

világosszürke felhők
sötétszürke ég
gigantikus cica
pofozkodik egy gombolyaggal
mások úgy mondanák
a nappal

nézz a köd mögé
fák között őzek
agancsukkal nekifeszülnek az ősznek

hallgasd a szelet
óriáspillangók szárnycsapása
röpködnek szerte a világba
a jövő tavaszt keresik
neked

lesz persze tél is
sötét és hideg
magányos
mert nem sok ember érti meg
szemközt a Sas-hegy
valójában a Caradhras

addig azonban melegben maradhatsz
orrodat ablakhoz nyomva
hallgasd a mesét
nézz a köd mögé
földerül a cirmos ég

őzek
pillangók
hunyd le a szemed

az idei ősz legyen nyár neked





Koroló


noha kívül már ősz szakáll
bent nem nyugszik az őssakál
sértődötten faggatom az istent
hová tűnik hajamból a pigment
nyavalygok csak: a halánték deres immár
ahelyett hogy megbölcsülten serem innám





Három haiku


Erkélyről az est
Túró Rudi-illatú.
Inkarnáció.

    *    *    *

Három haiku –
ez a címe versemnek.
Semmi sem töké




Falvédő


Versre vers jön, napra nap.
Építem a nagy falat.
           Rakom, lassan negyven éve.

Évre év jön, szóra szó.
Nem túl szórakoztató.
           Lopva pillantok a mélybe.

Diszkrét nyomás bal felől.
No persze: a fal bedől –
           majd egyszer. Ez csak röpke jel.

Az ember hát elpipál,
míg a mellkas palpitál –
           azért egy csöpp nyugt tökre kell.

Relax a mellkasoknak:
világos, kell ma soknak.
           Avítt, de nincs jobb ötletem.

Ám ha unott is a dal,
nekem ez van. Ez a fal.
           S ha borulni kezd, lökhetem.




Hó takará el a


nem tudok völgyről kerti virágról
nem látszik innen a bérci tető
aszfalt látszik vöröstégla-ház
falán Mihály-nap szikrázik ragyog

érzem a nyári hűs borok ízét
idehazudsz egy komplett Badacsonyt
égi vezér ki olyan mint az Isten
verőfény jaj orrba verő fény




Én mondom


„Ez az igazság.”

Beláthatatlanul hosszú
és könyörtelenül egyenes út visz
lejtmenetben
e mondattól
a haláltáborokig –

– ez az igazság.




Zene este, menetelve


Hegy teteje csendbe
dermed,
leveleket enyhe
szellet
nem rezegtet;
gerle sem reppen fel – csend temet.
Jer, egy perc, s lehet
szenderegned.




Táncrend


Ősz.
Becsavarodott a természet!

Hull a:
             szilva a fáról,
             z elsárgult levél,
             pelyhes fehér hó,
             rabló szelek.

Télütés.
Talajmenti agy.

Mithrász úr, kérem!
Egy fordulót!





A Maslow-piramis alján


Cipőtalpamhoz fagy az utca.
Rám zúdul február minden cucca.
Szikrázó szeleit bőrömbe fúrja.
A sarkon ácsorog a hideg, a kurva.

Nem tudom, mit láthatott a medve,
mért van a tél így idevetemedve,
s nem is érdekel, ha már így esett:

        Májust akarok,
        orgonásat,
        holdfényes-muskátlist,
        szűzanyásat,
        akácos utast,
        giccseset!





Sík tranzit


ha azt hitted mi szép örök
hát jól beszoptad vén köcsög
ex-apollói testedet
sok éve már hogy lesheted
tükörbe nézel s sírv’ fakadsz
mert visszaröff egy zsírmalac
fehér fülszőrrel néz bután
a kávé necces hét után
s bár elalváskor még segít
ha installálsz egy féldecit
s tán lesz belőle költemény
de ettől még a bőrkemény
edésed semmivel se jobb
fogágyadon virít a lob
és nem hatja meg orvosod
hogy rímelsz míg a szót fosod
hát ne lamentálj túl sokat
rakd fel az esti kúpodat
abszolválván a negyvenet
lassan lecseng a hegymenet





A másik margóra


Mobilomból bár nem töröltelek,
visszaírtam a vezetékneved.
Nem várok már sms-ekre,
nem őriz az RSS-em se,
nem nyomkodom folyton az F5-öt –
az új helyzet, mint a gipsz, megkötött,
s mert megszűntek a hajnalig írt mailek,
a napi egy kávé ismét elég lett.
Pár hétig várt rád egy hűtött szamorodni,
ám azt nem akartam, hogy ki kelljen dobni:
eltűnt; oly gyorsan, mint ez a három hónap,
mit mért ne tartanék – miként te – kálónak?
Nem produkálok nagy félrecsúszásokat
(hisz nyakkendőm nincsen: pólón hülyén mutat).
Túl vagyok. Ennyi volt. Epizód. Egy gikszer.

Ezt magyarázom a wiwes profilodnak.
Napjában X-szer.